Rábukkantam egy érdekességre. Nekem legalábbis érdekes.
Ma a keresztények egy része azt gondolja, hogy az erős hitű ember visszafogott, szolid, komoly, mind az életvitelében, mind az öltözködésében, mind a beszédstílusában, és határozottan tartózkodik a világias dolgoktól. Nem megy bele mélyebb kapcsolatba nem hívő emberrel, nem ül le sörözni egy lazább társasággal, nem nevet hangosan, felszabadultan, véletlenül se káromkodik, de mások előtt biztosan nem. Soha nem néz úgy egy nőre, férfira, nem csinál olyat, nem folytatom. A lényeg, hogy úgy tűnik, hogy ő már tiszta. Nincsenek már bűnei. Megcsinálta. Szerintem amúgy el is hiszi magáról. Valamennyire. Amikor nem sikerül neki elhinnie, olyankor keres egy olyan viszonyítási pontot, akire rámutathat, hogy az mennyire bűnös. Mert az káromkodott egyet, vagy mert úgy nézett, vagy mert azt csinálta. És ahogy rosszallóan ingatja a fejét, elhiszi magáról, hogy ő nem az. Vagy de legalábbis annyira nem.
A Róma 14:1-2. szerint pedig ezt mondja Pál:
„A hitben erőtlent pedig fogadjátok be, de ne azért, hogy nézeteit bírálgassátok. Az egyik azt hiszi, hogy mindent ehet, az erőtlen pedig zöldségfélét eszik.”
Hoppá! Ez igencsak elgondolkodtató.
Tehát Pál szerint az a hitben erős, aki „azt hiszi, hogy mindent ehet”, – azaz neki nem számít más, csak az, hogy Isten kegyelmében van Jézusért; és „az erőtlen pedig zöldségfélét eszik”, – mintegy megtartóztatva magát valami olyantól, ami szerinte talán Jézusnak nem tetszene.
Magyarán, a hitben erős elhiszi, hogy Jézus teljesen, tökéletesen megfizetett érte a kereszten, anélkül, hogy neki ezt ki kellene valahogyan egészítenie, meg kellene magában és az életében csinálnia, míg a hitben erőtlen pedig megpróbál megfelelni bizonyos formák vagy megkötések megtartása által, mert nem tudja teljesen elhinni, hogy ezek nélkül is mindent elvégzett Jézus.
Tehát pont a hitben gyengébb erősíti magát azokkal a formákkal, megkötésekkel, amiket látva, mi esetleg tévesen azt gondoljuk, hogy az ilyen ember milyen erős hitű, hogy még ezeket is betartja, vállalja.
Érdekes lenne felderíteni, hogy a tisztán Isten kegyelmére alapuló keresztény gondolkodásban milyen szellemi hatások eredményeként erősödött meg az a szemlélet, amely inkább fókuszál a formákra, a látszatra, a felszínes cselekvésekre, bizonyos dolgok látványos elkerülésére, mint az Élő Istennel való kapcsolatra.
Az mindenképpen érdekes és elgondolkodtató tény, hogy Jézus a maga korában a legnyíltabb és legszenvedélyesebb küzdelmet az ilyenekhez igen hasonló szemléletű farizeusokkal vívta.
Jézus minden megnyilvánulása szereteten alapul. A szeretet pedig kockázatos dolog. Beleviszi az embert egy csomó olyan helyzetbe, ahol azzal szembesül, hogy védtelen, kiszolgáltatott, tehetetlen, gyenge, kevés. Aki mindent kontrollálni akar, az ilyesmiben nem akar, de nem is tud részt venni. Az csak néz a partvonalról, vagy ül a monitor előtt. De még ott is szorong és rosszall és megvan a véleménye.
Jézus a bűnösök után ment, és a bűnösök után küld. Hogy menne már a bűnösök után valaki, aki fél attól, hogy valami felfröccsen az ő makulátlanságára? Ha önmaga féltése határozza meg, akkor se ugrik a vízbe a fuldokló után, ha jól tud úszni! Inkább azt mondja, hogy minek ment oda, így járt, magának köszönheti.
Nem könnyű ám egy ilyen szemléletű embert elfogadni! Nem elég, hogy kettős, képmutató, szeretetlen, ítélkező, mindehhez még Jézusra is hivatkozik! Pál pedig egyenesen azt mondja, hogy hordozzuk őt. Bennem ez úgy áll össze, hogy hordozzuk el. Szeressük! Mondjuk, miközben ő éppen mutogat ránk, hogy milyenek vagyunk. Hogy „mindent eszünk”, pedig csak „zöldséget” volna szabad enni.
De ha elhiszem, hogy Jézus maradéktalanul eleget tett értem a kereszten, és ha belátom, hogy nekem erre bizony szükségem volt, mert enélkül nem lenne más, mint mennék a levesbe, és ha felfogom, hogy ez akkora nagy valami, amihez én semmit, de tényleg semmit nem tudok hozzátenni, akkor a szívem elkezd Őhozzá kötődni, elkezdek ott jönni-menni körülötte, elkezdem keresni őt, Ő meg rám néz, azzal a végtelen, újjáteremtő szeretettel, ahogy ilyenkor nézni szokott, és valahogy élni kezd bennem. Elkezdek egy kicsit úgy nézni arra a másikra, ahogyan Ő néz rá. És meglátom benne azt a gyereket, akit csak akkor fogadtak el, akkor hagyták élni valamennyire, amikor nem hibázott. Vagy amikor nem vették észre, hogy hibázik. Nem mondom, hogy csak akkor szerették, mert aki szeret, az nem képes csak akkor szeretni, az szeret mindig. Szóval elkezdem őt is szeretni. Akkor is, ha őt még kockázatosabb szeretnem, mint másokat. És akkor is, ha éppen rám mutogat, hogy nézzétek, milyen bűnös!
Azoknak, akik most feltennék a kérdést… – Nem, szerintem se jó káromkodni, úgy nézni, azt csinálni. Csak szerintem ez nem úgy működik, hogy én elhatározom, hogy ezentúl elhagyom ezeket, mert nem fogok bűnben élni, hanem ezek hagynak el engem, mert folyton ott koslatok Jézus után, ők meg ki nem állhatják az Ő közelségét.
