A református az az ember, aki sokat beszél a csendről. Sokat. Beszél. A. Csendről. Nem, nincs csendben, de beszél róla eleget.
A református csendesnapnak nevezi azt az együttlétet, ahol előadásokat tartanak, prédikálnak, bizonyságot tesznek, csoportban beszélgetnek és imaközösségek vannak. A csendesnap a beszédről szól, beszélnek egymásnak egymás felé fordulva, és beszélnek a másiknak.
A reformátusok istentiszteletén van egy olyan rész, hogy csendesperc, a lelkész imádsága után, a Miatyánk előtt, amikor mindenki elmondhatja magában a saját imádságát. Ez a csendesperc általában tizenöttől harminc másodpercig tart.
A beszélgetéseinkben – a lelkiekben is – zavarni szokott a csend. Ha megszületik, valakinek minél előbb mondani kell valamit. A csend üresség, az üresség pedig nem jó. Meg kell tölteni, szavakkal. Ha a beszéd üres, az valahogy nem baj, mondani kell akkor is, nehogy csend legyen.
Tudom jól, mert én is református vagyok. Beszélek is eleget. Akkor is, amikor nem kellene.
Azért jutott eszembe mindez, mert újra rá kellett döbbennem, mennyire zajos az advent. A csendes éjig a leghangosabb hónapon keresztül lehet eljutni. Zsivaj, nyüzsgés, dudálás és zene zene hátán, karácsonyi dalok a téren, a boltban, a karácsonyfadíszben. Fülünkön be, könyökünkön ki.
Mintha minden az ellen lenne, hogy fókuszálni tudjunk, hogy a lényeget keressük. Pedig erről szólna az adventi időszak.
Hivatkozunk a csendre, de közben száműztük. Valami miatt félünk is tőle, pedig nem kellene. Nekünk, reformátusoknak, úgy látszik, újra kell tanulni csendben lenni. Közösségben is, meg a négy fal között, egyedül is, amikor magunkra maradunk a gondolataink visszhangjával. Azért is fontos lenne, hogy ne inflálódjanak tovább a szavaink, ha kell, akkor mondjuk csak. Közben meg tudjunk hallgatni. Újra kellene tanulni, hogy a csend tartalmat is szül, nem önmagában, de teret nyit. Meg is dolgoztat, persze, de az nem kell, hogy baj legyen.
Van még pár nap. Persze, ez a célegyenes, tudom jól, a szokásos karácsony előtti zajba ilyenkor még becsatlakozik a saját kétségbeesésünk ráadásnak, de akkor is jó lenne legalább kicsit letekerni a hangerőt – kívül, aztán belül.
„Légy csendben és várj az úrra…” – ez a mondat a reformátusok Bibliájában is benne van.
