Ilyenkor az ünnepi időszakban sokszor érezzük, hogy elfolyik az időnk, nem tudjuk az életünkbe beleszuszakolni mindazt, amit tervezünk, aminek muszáj az óráinkban, napjainkban benne lennie. Általános élmény ez a karácsony előtti hetekben (és sajnos nem csak akkor). Nagy a nyomás kívülről: elvégezni minden munkát, megszervezni mindent, hogy kész legyen, hogy jó legyen, de legalább is megfelelő – vagy inkább egyenesen tökéletes. Megvenni mindent, ami nincs még kéznél – mert az ünnepre kész kell lenni, ha beletörünk is, akkor is. Nagy a nyomás belül is: közben békésnek maradni, lecsavarni a stresszt elviselhető szintre, türelmesnek lenni a délutáni sötét forgalmi dugóiban és a vásári tülekedésekben, kedvesnek maradni otthon, azokkal, akikhez az ünnepre amúgy is megfelelően szeretnék megérkezni. És még Jézus is itt van. Valahol biztos. Vagy pont őt hagytam el?
De hogy tartsam kordában az elfolyó időt? Megfelelő szervezéssel talán működik. Vonalzóval és számológéppel leülni a naptárhoz, hogy próbáljam mérnöki pontossággal kiporciózni a lehetőségeket és alkalmakat, a feladatokhoz és szükségletekhez mérve. Percre pontos kereteket adni a találkozásokhoz is, most nincs idő a spontán összefutásokhoz. Az embereket beengedni abba, ami marad, és hát elég kevés marad, ez van, sajnos, elég gyakran. Nem jó ez így, érezzük, pont a lényeg veszik el. És még Jézus is itt van. Valahol biztos.
Jézus is itt van. Az a Jézus, akit ünnepelünk karácsonykor, akihez közeledni lehetne, akivel az adventi időszakban még több időt kellene tölteni. Kellene – szomorú szó, ha belegondolunk, még egy ok ünnepi lelkiismeretfurdaláshoz. Újabb megoldandó probléma, mit tegyek hát? A maradékból kanyarítok neki is, a maradék erőből, a maradék időből, morzsák jutnak neki belőlem az Isten fiának.
Keretet szabok meg, ahol megszólalhat, ahol rámkérdezhet, ahol találkozhatunk. Az istentiszteleten majd koncentrálok, a hajnali nyitott biblia fölött is próbálkozom vagy amikor a család végre köré gyűlik az adventi koszorúnak. „Hol vagy Jézus? tessék itt a lehetőség, de most akkor légy jelen! Most van rád időnk, tessék!” – valami ilyesmi történik ilyenkor.
Csakhogy ez nem így működik. Nem szabadna így működnie. Az Úr nem tép számot, mint mi egy közműszolgáltató várótermében, hogy beálljon a sorba, hogy jelentkezzen, ha végre szabad vagyok, Jézus nem az általam megszabott keretekbe akarja belesűríteni azt, amit tenni vagy mondani akar. Jézus nem a teendőkről szóló lista egyik pontja, nem pár pipa a naptárban. Ő maga dönti el, hogyan, milyen módon lép közbe, szólít meg, érint meg.
„Vagyok, aki vagyok“ – szólt Isten Mózeshez abból a lángoló bokorból és az üzenet érvényessége nem szűnt meg. Veled vagyok, veletek vagyok, de úgy, ahogy én akarom, mert az lesz nektek a legjobb. Mert én tudom, mi kell nektek. Ezt üzeni nekünk Isten a régi történeten át.
Jézus velünk van, de úgy és akkor, ahogy és amikor ő akarja. Jobb ez így nekünk, valójában szabaddá tesz minket. Istennek nem a rendezvényszervezői vagyunk, hanem tanítványai, emberek, akik készek és érzékenyek arra, hogy bármikor meghallják, meglássák Urukat. Nem kereteket kell szabni, hanem kíváncsian várni és kérni, hogy a rohanásban is, az ünnep előtti stresszben is megszólítson, megállítson. Mert képes rá, mert meg akarja tenni.
„Lepjél meg, Uram“ – ezt mondani az egyetlen lehetőségünk és ehhez el kell engedni a naptárat.
Imádkozzuk ezt a legnagyobb rohanás és káosz közben is. És ő meg fogja tenni, úgy, ahogy akarja, mert jobban tudja, hogyan kell. Mert Isten nem csak ismer minket, de szeret is.
Így lesz, csakis így a találkozás alkalma az adventi és a karácsonyi istentisztelet is, a hajnali bibliaolvasás és a koszorú körüli együttlét. De így lehet az Istennel való találkozás alkalma akár egy találkozás, egy nem várt fordulat, ajándékba kapott szabadidő, egy keresztény testvér bátorítása vagy intése, egy lerobbant autó, egy hirtelen felmerülő probléma, egy csendes, magányos séta, egy közös program azokkal, akiket szeretek, egy bátor lépés, hogy szolgáljak valamivel… És még lehetne sorolni, de nem kell, nem érdemes, csak várni. Várni arra, aki itt van, aki velünk van, minden napon, a világ végezetéig. És nem azért, mert kereteket szabok neki, mert helyet adok, hanem mert az övé vagyok, ő pedig az én Uram, aki szeret és vezetni akar. Velem van, Advent idején is, de úgy ahogy ő akarja – ahogyan az valójában nekem a legjobb.
