Visszanéztem egy pillanatra, ahogy a pincérnő becsukta utánunk a kávézó ajtaját, és megfordította a táblát: ZÁRVA. Sietősen lépegettünk a szemerkélő esőben, épphogy elértük a villamost. Vettünk pár dolgot a lépcsőház melletti kisboltban, mielőtt felkaptattunk volna a negyedikre a sötét lépcsőházban.
Éreztem, hogy akár haragudhatnék is egy kicsit amiatt a leplezetlen szemtelenség miatt, ahogyan betolt ebbe a jövevényes témába, miközben ő rideg közömbösséggel kívül maradt. De az az igazság, hogy inkább a lehetőséget láttam benne. Az objektivitás lehetőségét.
Vacsorakészítés után csendben eszegettünk, amikor egyszer csak megszólalt.
– Köszönöm, hogy nálad tölthetem ezt a pár napot. És hallod, szégyellem magam egy kicsit. Mert ha azt vesszük, én most itt nálad jövevény vagyok.
Hangosan felnevetett.
– Na erre, látod, nem gondoltam – válaszoltam mosolyogva.
– Tényleg csak pár nap! – mondta, és látszott rajta, ahogyan továbbgondolja magában a kérdést. – Igazából nem csak az jövevény, akinek nincs hol laknia. Lehet az is, aki nincs otthon éppen a saját életében.
– Ez kemény dió. És erre nincs is bibliai mondás, szóval nem bújhatsz te se ki a kérdés alól azzal, hogy nem vagy vallásos.
– Mondjuk szerintem van. De nem akarok kibújni. Például az, hogy „örüljetek az örülőkkel és sírjatok a sírókkal” – az ilyen, nem?
– Igen – mondtam. – Csak ez az a mondat, amit sokkal könnyebb idézni, mint megélni. Mert itt már nem elég valamit tenni. Itt ott kell maradni.
Letette a villát.
– Ott maradni… Ez az, ami nehéz. Mert a befogadásnál még lehet határokat húzni. De amikor együtt örülsz vagy együtt sírsz valakivel, akkor nincs kijárat. Akkor benne vagy.
– Igen – feleltem. – És közben nincs garancia semmire. Sem arra, hogy jobb lesz, sem arra, hogy hálásak lesznek, sem arra, hogy értelme volt. Csak arra, hogy nem maradsz kívül.
Elgondolkodva bámulta a tányérját.
– Szóval akkor a jövevény nem feltétlenül az, aki kopogtat – mondta lassan. – Hanem az is, aki ott ül veled szemben.
– Pontosan. És ez az a pont, ahol már nem lehet rendszerekkel, elvekkel dolgozni. Itt már csak arcok vannak. Meg történetek.
– És felelősség – tette hozzá. – Amit nem lehet továbbpasszolni.
– Igen. És ami nem mindig látványosan jelenik meg. Néha csak annyi, hogy nem sietsz el. Nem adsz gyors választ. Nem zárod le.
Felnézett.
– Furcsa – mondta –, mert amikor így beszélsz róla, akkor már nem is tűnik „nagylelkűségnek”. Inkább valami makacs kitartásnak.
– Az is – mosolyodtam el. – A szeretetnek van egy ilyen makacs oldala. Nem hősies. Inkább fáradhatatlan.
Egy darabig csendben ettünk. Aztán megszólalt, mintha csak magának mondaná:
– Így nézve elég nehéz kibújni a kérdés alól. Mert nem az a kérdés, mit gondolok róla… Hanem hogy ott vagyok-e, amikor számít.
– Igen – feleltem. – És ez az a kérdés, amit a Biblia ritkán válaszol meg helyettünk.
Bólintott.
– Akkor ezért marad mindig egy kis feszültség.
– Igen – mondtam. – És talán ez nem hiba. Hanem jel. Hogy még működik a lelkiismeretünk.