Szeretek játszani a szavakkal. Nem az igazság és hazugság szavaival való manipulálásra gondolok, hanem arra, hogy mennyire sokjelentésű egy-egy szó, ha hagyjuk kibontakozni. Gimis koromban gyakran vezetett az utam a könyvtárba, hogy az etimológiai kéziszótárt olvasgassam. Már akkor is úgy gondoltam, hogy ha kinyitunk egy könyvet egy másik világba lépünk át, de nem volt ez másként a szavakkal sem. Bennem pedig ott él a vágy, hogy megismerjek új világokat. Ezért is vagyok inkább Star Trek-es, mint Star Wars-os.
Ámulatba ejt már a Szentírás első fejezete is, amikor arról beszél nekünk, hogy mekkora teremtő erővel bír a kimondott szó. Valami csoda, hogy egyáltalán beszélünk! Egy szóban ott van a lehetőség egy új világ létrejöttére, de hirtelen össze is dőlhet minden. Viszont sokszor, ha a prédikációkra gondolok mégis elkeserít, hogy milyen kis hatásfokkal bír, mert nem hozza meg azt a változást, amit várunk. Ezzel együtt mégsem gondolom, hogy falra hányt borsó igét hirdetni, még akkor sem, ha ennek a mondásnak az az eredete, hogy nem éri meg oda vetni a borsót, ahol nem marad meg. A római százados szavai jutnak inkább eszembe mindig: „Csak egy szóval mondd…” Ahogy mindennek megvan a maga rendje és ideje ebben a világban, a kellő időben kimondott szó is képes nagy erőkkel hatni. Persze ehhez szükség van a belátás bölcsességére, hogy kinek, mikor és mit érdemes mondani. És bizony időnként jobb, ha csendben is tudunk maradni. Hiszen amikor belátok valamit, akkor onnan, a helyzet legbelsejéből születik bennem a felismerés, ami aztán tovább vezet a beszéd vagy hallgatás irányába.
Locsogni, fecsegni, pletykálkodni, panaszkodni mindig könnyű. Hömpölygő és dagályos áradata a szavaknak lehúz, mint egy mocsár, és a végén nem születik más felkiáltás a hallgatóban, mint Shakespeare Rómeó és Júliájában: „Hallgass Mercutio! A semmiről beszélsz!” Kínos ezzel szembesülni. És ez ugyancsak egy olyan szó, amivel szeretek játszani. Mert amikor a szemembe sül valami, ráég a retinámra, olyan felismerést eredményez, ami változtatásra késztet. Ehhez viszont el kell jutni az észlelés, vagyis az ész-lelés állapotába. Hiszen, ha valamit észlelek, akkor nem csupán érzékelem annak valóságát, hanem eljut az eszemig annak működése, kinézete, célja és értelme. Valamiféle kapcsolatba kerülünk, ami végső soron az istenkapcsolatunkra irányítja a figyelmet.
Mindenféle ítélkezés és moralizálás nélkül, azt hiszem, korunk emberének nagy nehézséget jelent az észlelés hiánya, ami zavart okoz az Istennel való kapcsolatában. Sokan olyan környezetben és életritmusban élünk vagy dolgozunk, ahol annak lehetősége is elvész, hogy egyáltalán ennek tudatára ébredjünk. Saját tapasztalatom is, hogy a napi teendők sodrásában elsikkad bennem a rácsodálkozás képessége. Vagy ami rosszabb, mindenféle marketing fogásokkal és média trükkökkel úgy manipulálnak, hogy ne észleljem, hogy éppen mi történik velem, bennem, körülöttem. És valljuk be, van, hogy nem is számít már egy fárasztó nap végén, hogy éppen mi történik, mert annyi információval öntöttek nyakon bennünket, hogy már nem érdekel semmi. Hadd bámuljunk a semmibe!
Van, hogy az embernek ki kell szakítani magát abból a mesterséges környezetből, amiben van, hogy eljusson az ész-lelés állapotába. Ez nem jelent sok esetben drasztikus változtatást. A rendszeres csendes séta a természetben, távol az ember építette eszközöktől felébreszti elnyomott vagy mélyen szunnyadó spiritualitásunkat. Megélhetjük a kapcsolódásunkat a nagy egészhez az olyan aprócska dolgok által, minthogy megfigyeljük egy lepke röptét, meghallgatjuk a madarak csicsergését vagy gyönyörködünk a szökellő őzekben. A természet körforgása megérleli bennünk is az életet a születéstől az elengedésig. Amikor rohanunk, minden ilyen pillanat időpocsékolásnak tűnik, de észlelni a világot, tudatára ébredni magunknak, a körülöttünk lévő világnak nem utolsó sorban Istennek, az élet értelmére való rátalálást is jelenti. Mert önmagában minden hiábavaló és értelmetlen addig, míg fel nem fedezem a kapcsolódási pontokat és azt, aki egymáshoz kötött bennünket.