A bárgyú optimizmust kifigurázó Voltaire regényének címszereplőjét, Candideot filozófus nevelője, Panglos arra tanítja, hogy ez a világ a lehetséges világok legjobbika. Mintha világunk egyre inkább igyekezne bizonyítani e mondat gúnyos értelmét: bolond az, aki jónak tartja, mikor minden jel ellene szól! Kevés ilyen „bolond” embert látni, az arcok barázdái tükrözik a realizmus józan nyomorát, ez a világ a borzalmas világok legborzalmasabbika. Ismét Voltaire-t idézve: Mi végből teremtették a világot? Hogy legyen min mérgelődnünk.
Ha nem lenne elég a saját bajunk, dolgozik a pánikkeltő gépezet, a hírözön. Színesen tárja elénk a színtelent, a bú széles spektrumát, legyen miből válogatni, nehogy kifogyjunk az aggódni valóból. (S ha ma így szólna Candide: ne olvass híreket, s tán jobb lesz a világ, akkor maga a szerző replikázna régen megírt szavaival: – Mi az az optimizmus? – Semmi más, sajnos, mint annak a dühös bizonygatása, hogy minden a legeslegjobb, mikor minden a legrosszabb.)
Az optimizmus manapság csak odáig merészkedhet, hogy rosszabb talán már nem lesz, de a régi tapasztalat hangja csendesíti ezt is: ne reménykedj ebben. Nos, ilyen a hangulat, mi tagadás sok a baj.
Nemrég jártam Kárpátalján. Ott szinte mindenből hiány van, csak a bajból, a gondból telítettek. Kézenfekvő lenne az ő gondjaikkal a miénket csitítani, gyengíteni. De ne becsméreljük a mi terheinket, más perspektívát adnak ugyan, de gyógyírt nem. Ha kislábujjunkkal belerúgunk az ágy lábába, az attól még fájni fog, ha másnak lába sincsen.
Nem is azért hozakodom elő ezzel, hogy bezzegeljek az ő nyomorúságukkal a mienk ellenében.
De!
A fenti képen a mosolygó szív és az Urat dicsérő felirat egy kárpátaljai református óvoda falán található. De nem a játszószoba falán, nem is az alvóhelyiségében. Ez a kedves kép az ovi légópincéjének a falán mosolyog. Mert ott kötelező, hogy legyen légópince minden intézményben. Ez itt éppen az udvar játékai között van a földbe vájva.
Gondos óvónők festették a falára, hogy ha le kell menni – és bizony akad, hogy le kell – akkor a kicsiknek legyen valami megnyugtató, színes és barátságos a kinti zaj ellenébe (aki hallott már légiriadót, az tudja, hogy felnőttnek is ijesztő hang az, hát még a kicsiknek).
A kedves, színes rajzok szelídítik az ovisok lelkét a zajban. A maguk egyszerű formáival a bunker falán azt is erősítik a kicsikben, hogy bár történnek borzalmas dolgok, de a teremtett világ az Úr kegyelmében mégsem borzalmas.
Ezért érdemes mégis odapillantanunk, mert megriadt életünkben mi is gyermekként búvunk bunkerbe. A félelem, a letargia és gyűlölködés föld alá vájt üregébe. Vajon a mi óvóhelyünk falára került rajz?
Az új ideológiák a puszta falakat szeretik. Lemeszelnének, lemeszeltetnének mindent, ami nem az ő színesnek álcázott, de csak a penésztől tarka víziójuktól eltér. A modernkori keresztényellenes törekvések a reménnyel mintázott világ falait maszatolná be a kétely és kétség mázával.
Valóban nem ez a világ a lehetséges világok legjobbika. Az a világ Isten mennyei világa. De minden annak ellentmondó híresztelés ellenére ez a világ nagyon közel van hozzá. Sőt, az Úr ajándékaként nemcsak közel van, hanem elérhető lehet már itt, a földi létben. Erre az ajándékra készülünk advent idején. Jézus Krisztust várjuk. Ő a mi vigaszunk, Ő a mi reményünk a bunker oldalában.