Nem ez volt az első munkahelyem, de nagyon fiatalon kerültem oda. Nem volt rossz vállalat, sőt azok közül, ahol dolgoztam, a legjobb volt. A fegyelem első számú elvárás volt, főleg a kezdő dolgozók irányába. De azt hiszem, ez így természetes. Jó munkahely volt, hiszen már 2 hónap után 20%-os fizetésemelést kaptam, pedig nem is számítottam rá. 1 év elteltével meg plusz prémiumot is, mert addigra már „öreg” dolgozóvá váltam, pontosabban annak a törzsállománynak lettem része, akik meg tudtak maradni a cégnél. Ugyanis egy szezon alatt minimum 150 embert küldtek el, nagy volt a fluktuáció. A cég nagyon jól prosperált (a 90-es évek elején 10 milliárd Ft adózás utáni eredménnyel), mert minden szintre a megfelelő embereket választották vagy nevelték ki.
A pénz szagára azonban a felsővezetők kezdtek elkényelmesedni és nem utolsó sorban szaporodni. A cég még mindig talpon maradt, noha szemlátomást nőtt a vízfejűsége. Jellemző volt azonban, hogy középszíntől lefelé a tényleges kétkezi munkáért egyre rövidebb lett az ácsingózok sora. Mindeközben a cég piacon elfoglalt helyzete sajnos kezdett recsegni-ropogni, mivel konkurens vállalkozások kezdtek felnőni a semmiből. Ezek bázis és technológiai háttér nélkül is kezdetek erőre kapni, mert olcsóbbak voltak. Mi már nem tudtunk versenyezni velük a piacon, hiába vásároltunk bárki másnál sokkal nagyobb tételben a piacon, az árut azonban már csak áttéteken, X vagy Y bennfentes Kft-jén keresztül szerezhettük be. Megindult a cég kivéreztetése is, amelyre a legfelsőbb vezető, az alapító nem reagált megfelelően erélyesen, sőt sehogy sem, mert bízott munkatársai lojalitásában.
A csökkenő ellenőrzéseket egyesek a cég gyengüléseként értelmezték, és vérszemet kaptak. Egyre gátlástalanabbak lettek az emberek és egyre nagyobbakká váltak a visszaélések. A cégvezető látta ugyan a bajokat, de állami vállalat lévén úgy gondolta, hogy majd az állam vagy az utána jövő vezető lesz az, aki megoldja azokat. Neki már csak 2-3 éve volt vissza a nyugdíjig, ő már nem akart veszekedni, harcolni, konfrontálódni senkivel. Bízott benne, hogy a neki hátralévő időben csak kitart még a cég, és szépemlékűként mehet nyugdíjba. Ezalatt a cég „ölebei” evolúciós útra léptek, hirtelen nagyra nőttek, mert kihagyták a házőrzői, pláne a baráti fejlődési szakaszt. Farkasokká lettek és szétmarcangolták a céget. A rombolás után aztán egymással is küzdöttek a piaci pozíciókért. De aki helyett mindig más dolgozott, az a nap világánál csak meg, de még inkább le tudott égni. Az ebül szerzett vagyon ugyanis ebül vész el.
A ma tétlensége mindig is lefelé visz a lejtőn, miközben a versenytársak haladnak előre. Nagy tévedés, hogy egy céget lehet teljesen demokratikusan irányítani, hiszen akkor a többség mindig a pihenésre, a lazításra szavazna. A bajt csak a valós kérdésekre adott valós válaszokkal, világos intézkedésekkel lehet megelőzni ill. orvosolni. Egy cég jövőjének formálásánál sok-sok mutatót kell figyelembe venni pl. a létszám, bevételek, kiadások. Oda kell figyelni a leányvállalatok, telephelyek, egységek prosperitására, ellenőrzésére, és nem utolsó sorban arra, hogyan lehetne emelni a lemaradókat. Reálisan kivitelezhető megoldásokat kell keresni, nem pedig ábrándokat kergetni, mert könnyen a vétkes mulasztás következményeivel fogunk szembesülni.
Sokszor könnyű elbújni a szavak mögé, hogy „én mindent megtettem”, és széttárt karral állni vagy futni az események után arra várva, hogy valaki csak segít. De mi az a „minden”, ha a megfelelő időben inkább hallgattunk arról, hogy baj van? A csendben lét, a sosem cselekvés, a szemhunyás csupán a krach elodázása. Szépen fogalmazta meg ezt Illyés Gyula Bartók című versében: „Mert növeli ki elfödi a bajt”.
Nemcsak az üzleti életben igaz, hogy most kell orvosolni a problémákat, mert azok nem fognak megoldódni maguktól azzal, hogy állandóan elodázzuk a cselekvést. 747.énekünk is erről tanít: Siessetek, hamar lejár! / Kegyelme már régóta vár./ Ma még lehet, ma még szabad, / Borulj le a kereszt alatt. /Elszáll a perc, az életed, / Ma még, ha jössz, elérheted./Ne késs tovább, ne várj tovább: / Ma kérd Atyád bocsánatát! Jobb ma a segítségkérés, mint holnap a csőd, a bezárt kapu.
Egyszer egy turista eltévedt az erdőben, és óvatlan lépése miatt lecsúszott az útról. Leesése után szerencsétlenül egy víznyelőben landolt. Felmérte a helyzetét, hogy mi is történt vele. A lábán egy nagy vágást fedezett fel és a bokája is megrándult. Bekötötte a sebét, de a bokája nagyon bedagadt. Megpróbált önnön erejéből kiszabadulni. De a sokadik próbálkozás után sajnos rá kellett jönnie, hogy ebből a veremből egyedül nem tud kikecmeregni. Gondolkodott, hogy mitévő legyen: Elkezdjen-e kiabálni segítségért, vagy inkább hallgasson? Ha csendben marad, senki sem talál rá. Ha kiabál, akkor sem jut előbbre, hiszen a madár se jár erre, és csak az erejét pazarolja el. Ha elég sokáig tud várni, akkor hátha a keresésére indulók megtalálják. Úgy döntött, hogy a cselekvést választja, kiáltozik, hátha mégis meghallja valaki véletlenül. Órák teltek el hasztalan. Megpróbálta beosztani az erejét, és 3 perc kiáltozás után 20 perc pihenőt tartott, hogy be ne rekedjen. Nagy sokára mintha valami választ kapott volna, aztán bizonyosságot is, hogy megtalálták. Kis idő múlva a nyílásba lekukucskáló fejeket pillantott meg, aztán ledobtak egy kötelet, amit a derekára köthetett és megindult a szabadulás útján. Kiérve nagyon hálás volt és felajánlotta, hogy viszonzásképpen bármikor fordulhat hozzá segítségért az őt megsegítő István család.
Egy év elteltével Zoltán ismét arrafelé túrázott. A faluban, ahol előzőleg is megszállt, beszélgetett a helyiekkel, akik ismerték történetét. Tőlük tudta meg, hogy mekkora szerencséje is volt, hogy még aznap rátaláltak és kimentették. Éjszaka ugyanis hatalmas vihar támadt, rengeteg eső esett, és a hegyről lefolyó sárlavina betemette a víznyelőt, ahova beesett. Másnap meg is nézte a betemetett gödröt. Nem azért, mert nem adott hitelt az elmondásoknak, hanem azért, hogy ezáltal is megerősödjön abban, hogy jól döntött, amikor nem várt tétlen, hanem tett valamit a szabadulása érdekében.
Pár évre rá megcsörrent Zoltán telefonja: „Tudod, ki vagyok?” – kérdezte a hang. „Az István Józsi, aki kihúzott téged a gödörből!” „Mi van veled, mit tehetek érted?”- jött azonnal viszont kérdés. „Mi jól megvagyunk az asszonnyal, de a gyereknek kellene valami munka, ha tudnál ebben segíteni.” „Küldd el hozzám bizalommal, majd találok valamit neki!” Zoltán mindjárt kisfőnököt csinált Gyulából, hogy ezzel hálálja meg Józsi segítségét. Gyula azonban az évek során hibát hibára halmozott, és kiderült róla, hogy bizony a keze is ragadós. Meglehetősen messze esett az alma a fájától. Zoltán sokszor elgondolkodott, hogy mit is tegyen? Felmondjon-e Gyulának, a sokadik új esély után? De akkor hogyan tudna az apjának a szemébe nézni, akinek az életét köszönheti?! Zoltán nem tudott dűlőre jutni magában, hogy az ő lelki békéje fontosabb-e, vagy a cégnek okozott kár. Végül nagy sokára a vállalat vezetősége elé vitte a dolgot, hogy ne neki kelljen dönteni. Ott azonban addigra már mindenkit megfertőzött a bűn. Tudtak egymás viselt dolgairól, de elnézték azokat, hogy a másik is szemet hunyjon az ő vétkeik láttán. A megbeszélésen a résztvevők egymásután érveltek amellett, hogy Gyula milyen jó ember, bár most megbotlott, de már sok éven át bizonyította a céghez való lojalitását. Mondták ezt úgy un. érdekvezérelt, szelektív emlékezettel, mintha korábban elsikált stiklijei meg sem történtek volna.
Zoltán majd 40 év vezetői tapasztalattal a háta mögött most döbbent rá, hogy hova vezetett sok-sok jóindulata. A vezető testületben kollégái összezártak, hiszen köztük a „ha én bukok te is buksz” farkastörvény érvényesült. Tudomásul vette a döntésüket. Bár hatalmi szóval áthúzhatta volna azt, de erre a két évre már nem akart palotaforradalmat csinálni, csak szépen csendben nyugdíjba vonulni. Így Gyula maradt a cégnél, és olyan farkas lett belőle, amelyik csak vicsorgott a széttépett konc felett.
Ha a jóság folyamatosan tétlenkedik, azzal magát a gonoszt segíti. Az egyházra is igaz, hogy nem lehet minden fölött szemet hunyni, folyamatosan „jóemberkedni”, mert ezzel nagy károkat okozhatunk közép vagy hosszabb távon. A közösségeket nem lehet csupán közhelyes szép szavakkal megtartani, mert előbb utóbb szembejön a valóság még akkor is, ha nem akarjuk meglátni. Isten előtt nem érvelhetünk azzal, hogy „én nem akartam senkinek sem rosszat, ezért inkább nem szóltam”.