Úgy emlékszem, hogy talán 14 éves lehettem, amikor elmentünk apámmal kivágni a papánál megdőlt akácfát. Akkor tanította meg apám, hogyan is kell gyökeresen kidönteni egy fát. Körbe kell ásni kellő szélességben és mélységben, majd elvágni az oldalsó gyökereket, de nem a törzsnél, hanem a legtávolabbi ponton, a gödör szélénél. Csak azután a törzsnél, és így lehet lejjebb és lejjebb haladni a szívgyökér felé. Ha nem így csinálod, a gyökér visszarúg, ellenáll a fejsze csapásainak. A fa utolsókig küzd az életben maradásért.
Ennek a favágásnak a története jutott eszembe szlovákiai kirándulásunkon. Tapasztaltuk, hogy egy identitását sok kétség közepette kereső nép mire nem képes. A szocialista éra rútul rányomta bélyegét az országra. Mindazt, ami valaha érték és szép volt, azt lebontották és lett helyette szocreálos panelrengeteg, vagy csak hagyták pusztulni.
Szállásunk a nálunk is jól ismert SZOT üdülőkre hajazott, és „jó lesz az úgy is” szakértelemmel lett megépítve. A Tátra lábánál, alapjában véve nem rossz helyen volt, és az ár-érték arányt tekintve nem is lehetett okunk panaszra. Az igazán nem is ok, hogy az előrelátó tót szaki a vécécsészét kb. 30cm-el előrébb hozta a hátsó faltól, és ha valaki ülve szerette volna elvégezni a dolgát, az csak nyitott ajtónál tehette meg, mert nem fértek el a térdei. De a szükség mindig legyőzi a prűdséget. A toalett használata állva sem volt kellemesebb, de itt a zártság élményét a csésze lábunk közé vételével és a fejünk a szemközti falnak támasztásával érhettük el, ami nem volt veszélytelen a csúszós burkolaton.
A fürdőszoba sem volt magányos sziget, mert az ajtó csak két rúgással és ráolvasással csukódott, ha persze ő is akarta. De többnyire nem akarta. Pedig az ajtó nemrég lehetett felújítva, öntapadós tapétával burkolták be szépen. Volt kádunk is. Ez már extraság számba ment, kiváltságosnak érezhettük magunkat. A feleségemnek különösen is tetszett, le volt nyűgözve a kb. 50cm-es belépési magasságtól, amit kifejezetten gerincműtéten átesetteknek és csípőproblémásoknak írnak fel. A „lakosztályhoz” tartozott még luxusként H.H. (Helyi Hörgő), egy 30l-es hűtő, amit erős gázhiánnyal küzdő, szép kort megélt kompresszor működtetett. A nyugodt alvás feltétele – a higiéniás küzdelem után – a Helyi Hörgő áramtalanítása volt. De az ágy legalább jó volt, jó alacsony, amiről a B oldalon lévő korosztálynak már tervet kell kidolgoznia a felkelésre. Az étkek is finomak voltak, mert a félpanziós gyomor nem az a válogatós típus. Az első napi káposztaleves jelentősen javította rövidtávú sprintidőnket a papírtekercs váltószámban. Ezeket az apró nüánszokat szépen elkönyveltük az élménytárunkba, ezekkel is színesedet a kirándulásunk.
A Benes dekrétumok kiadásával a szlovák öntudat egekbe szökött, miután elüldözték a „bűnös nemzetek fiait”: az őshonos magyarokat és szászokat, akik felépítették és felvirágoztatták ezt a régiót. Ezzel kezdetét vette a tót építészet sajátságos identitásképző virágkora. Mint elefánt a porcelánboltban, csak az maradt meg, ami nem volt szem előtt, a többire bontás és pusztulás várt, mert kellett a hely a panelnek. Például Selmecbánya is csak azért maradt meg épségben, mert a hatalom szeme elől jól takarták a hegyek. Érdekes volt látni, hogy minduntalan magyar emberek munkáira hivatkoznak, de persze szlovák keresztnévvel ellátva, hogy azt higgye a felületes látogató, hogy ők is szlovákok voltak. Ugyanakkor a vitrinekben az eredeti relikviák magyar embereket említenek magyarul, becsületes magyar nevükön.
Legjobban Bajmóc várában rökönyödtem meg, pedig ekkorra már eléggé megedzett a tapasztalat. Amit itt láttam, arra még rémálmomban sem gondoltam volna. Először is le kell szögeznem, hogy a bajmóci vár maga egy csoda, szerencsére nagyon szépen megmaradt. A vár egy kicsit erőd, de jobbára kastély, kápolnával és alatta egy cseppkőbarlanggal. A vár ura, gróf Pálffy János nagyon szépen és nagyon igényesen újíttatta fel, és a végakaratában a magyar nemzetre hagyta múzeumnak. A már sokadszor említett szlovákosított magyar nevek, és a szép szőnyegeken sáros cipővel járkáló látogatók kicsit fájtak, főleg, hogy kint szakadt az eső. Én nem ilyen neveltetést kaptam, a szépet meg kell óvni. De az igazi megrökönyödést az okozta, amikor a szlovák értékmegőrzők megmutatták igazi énjüket: a kastély mind a gyönyörű aranyozott, mind pedig intarziával díszített mennyezetén rózsaszínű tűzjelző készüléket helyeztek el. Természetesen pont középre, jól láthatóan és szisztematikus alapossággal, hogy minden helyiség biztosítva legyen. Kinek jutott ez eszébe? Tűzjelzőt akárhova lehet tenni, és nem pont az értékes szépség kellős közepén van a helye, belerondítva az összhatásba. Nagyapám gondolata jutott eszembe, miszerint csak akkor pusztíts el valamit, ha különbet tudsz építeni.
Nem szeretnék véletlenül sem nagyképűnek tűnni, de jártam a Vatikánban, voltam a Sixtusi-kápolnában is, megcsodálhattam Michelangelo remekműveit, ennek ellenére a bajmóci vár kápolnájára egyszerűen nem találok szavakat. Mitől is akadt el a szavam? Ismét a szlovák zsenialitás esszenciális megnyilvánulása jött szembe velünk, mely páratlan a világon – ezt bátran állíthatom. Akkor most tessék megkapaszkodni, mert a látvány leírhatatlan: a kápolna minden egyes képét és freskóját – beleértve a mennyezetet is – a tót logika beszámozta, és ezeket a lajstromjegyzék számokat fel is ragasztották a kápolnában a „megfelelő” helyekre (képekre, freskókra) jól látható méretben, mert rend a lelke mindennek.
Az a bizonyos fa, a mi hazánk – melynek körben elvágták a gyökereit – ma már a szívgyökéren él és létezik. A szelek pedig folyton támadják, ostromolják, ki akarják fordítani a földből. Nekünk mindannyiunknak meg kell támasztani. A szívgyökérből kell, hogy újabb és újabb kis gyökerek induljanak el, mint kinyújtott kezek. Kell, hogy ezek elérjenek a Kárpát-medence minden zugába, ahol magyarok laknak. Kell, hogy vigyék az összetartozás üzenetét.
