A keresztyén hagyományban ez a nap, Nagyböjt ötödik vasárnapja, a szenvedés idejének a küszöbe. A megállás és az önvizsgálat napja.
Vannak helyek, ahol ez a belső mozdulat látható jelet is kapott. Kalotaszegen például fekete hímzéses párnák kerültek elő ezen a napon. Nem díszítésként, hanem jelzésként: az élet és halál jelenlétére mutatva.
Közelebb kerül a kereszt, és vele együtt közelebb kerül az a kérdés is, amit szívesen elkerülünk:
Miért kellett Jézusnak meghalnia a kereszten?
Ha nincs bűnöm, nincs szükségem bűnbocsánatra.
Ha nincs bűnöm, nincs szükségem kegyelemre.
És ha nincs bűnöm, akkor Jézusnak sem kellett volna meghalnia értem.
Ezt így nem mondjuk ki. Mert tudjuk, hogy meghalt. Tudjuk, hogy kínok között, keresztre feszítve halt meg.
De ha Jézusnak ekkora árat kellett fizetnie a bűneim miatt, akkor elég nyomorultul hangzik, hogy hát igen, vannak nekem is hibáim, de azért azok nem olyan nagyok a többiek hibáihoz képest.
Lehet, hogy azért nem nézünk igazán magunkba, mert félünk attól, amit ott találnánk. Kiállni a magunk sötétségének a peremére és belenézni – ez ijesztő. Ebbe akár bele is lehet roppanni.
Menni kell dolgozni. Figyelni kell a családra. Élni kell tovább.
Ki engedheti meg magának, hogy teljesen szétessen?
De annak sincs értelme, hogy csak eljátsszuk, hogy minden rendben van.
Hogy bűnbánat helyett állandóan bizonyítsunk, és ha kevésnek érezzük magunkat és félni kezdünk a megítéléstől, akkor vádaskodjunk és támadjunk.
Jó lenne letenni a sok arcoskodást, pózolást és otthon lenni a saját életünkben. Jó lenne az a belső béke. Hogy ne kelljen vétkeseket kineveznünk azért, amilyenné lettünk. Jó lenne csak úgy simán szeretni. Nem izomból élni, hanem érezni a többiekkel való egységet. A többiekkel, akikkel együtt ott állunk a kereszt alatt, ahol tisztára mos minket a vére.
Talán valahogy elindulunk majd. Talán oda is érünk. És talán ott megtörténik majd minden egy pillanat alatt.
Találkozzunk!
