Site icon Meg van írva

Feketevágás

Eszembe jutott apám régi elbeszélése Mátyás idejéből, de nem a Hunyadiéból, mert ő az igazságos jelzőt kapta a néptől, hanem a Rosenfeldéből, aki Rákosira „keresztelte” át magát, és a fentnevezett igazságossal egy lapon sem említhető. Országlása során nagyon sok ember életét keserítette meg diktatúrájával. Egyik ilyen intézkedése a beszolgáltatás volt, ami padlásseprésként híresült el.

Ilyenkor mindent elvettek az egyszerű vidéki szegény emberektől, és a megélhetésük is kockán forgott ennek hatására. Ezért kénytelenek voltak a létfenntartásuk érdekében úgynevezett feketevágásokat végrehajtani, és a feldolgozott állataikat így kivonni a beszolgáltatás alól, és a család éhes szájainak megmenteni. Korántsem volt vicces a disznóölés, mivel egy diktatúrának két ismérve van: az egyik a terror, a másik a félelem, mely szaporítja a „becsületes névtelen” feljelentőket. A feketevágás a Rákosi érában nagyon komoly bűnnek számított, és éveket szabtak ki a bíróságok a lebukott szerencsétlenekre. (Lásd Tanú című film)

De miért is jutott eszembe ez a történet?! Nem is gondolná senki, hogy egy futballmérkőzés közvetítése juttatott el engem ehhez a párhuzamhoz. Nemrég néztem a magyar – lengyel focimeccset, és nagyon meglepődtem, mert nem ezt vártam…. Csubakkák helyett „séró bárók” jöttek ki a gyepre. Hogy is van ez? A fodrászatok zárva! Vannak egyenlők, de vannak egyenlőbbek!?

Egy a lényeg, hogy az aranylábú fiúk mind jólfésültek voltak, mi meg vukikként néztük őket a tévében.

Most is sokan diktatúrát kiabálnak, hogy nem mehetnek kedvükre ide-oda, de nagy különbség van a Rákosi diktatúra és a pandémia miatti korlátozások között, mert ez utóbbiak az emberek egészségéért vannak és nem az első számú vezetőért.

A többhetes fodrászat bezárás nálam is éreztette hatását, mivel a hajamnak nem szólt senki, hogy stop van, és az nőtt tovább a maga ütemében. Már kezdtem megbarátkozni a frizurámmal, mivel mindig az aktuális széliránynak megfelelő külsővel áldott meg. Ugyanis, ha hátulról fújt a szél, akkor egész Donald Trumpos volt, ha pedig oldalról kaptam a szelet kis csavarással, akkor már – már Boris Johnsonra hajaztam. Bár a szín még nem stimmelt, de távolról messzinek látszik, ahogy felénk mondják.

Azonban a fent említett nagyságokhoz való hasonlatosság mégsem tett igazán boldoggá, a frizurában is a konzervativizmus győzött nálam. Elgondolkoztam ezt a problémát hogyan lehetne megoldani, hogyan nyerhetném vissza konszolidált kinézetemet. Először az jutott eszembe, hogy eltakarom a zavaró hajzatot. Szóba jött sapka, fazék és egyéb fejfedő is, de a kilátás és a kényelem miatt lemondtam róluk.

Más megoldás kellett. Jöhet a kopasztás. Volt egy méretben passzoló szép szürke zománcos fazekunk, melyen meg – megakadt a szemem, ám nem viseleti formaként, inkább sablonként, mivel életem párja hajvágásra készült. Én fazékkal a fejemen, az én drágám kezében a hajvágógéppel belekezdtünk életünk első feketevágásába.

Hát….. Nem lett rossz, és őt jócskán felmenti az a tény, hogy első hajvágása, és hozott anyagból dolgozott. Csodát nem lehetett várni tőle, az eredmény hűen tükrözte szakmai kompetenciáját.

De hogy a párhuzamhoz visszatérjek, az 50-es években egy feketevágás alkalmából nem kacagás töltötte volna be a házat, nem is álltunk volna le időnként fotókkal is dokumentálni a nagy tettet, hanem gyorsan, csendben és észrevétlenül igyekeztünk volna túl lenni rajta, és vigyázni, nehogy kitudódjon, és még utána is rettegve tekingettünk volna ki az ablakon, hogy mikor áll meg az a bizonyos nagy fekete autó előttünk.

Akik az 50-es éveket átélték, azoknak ez most biztosan nagyon fekete humor. Nem is szeretném elbagatellizálni az akkori sorscsapásokat. Inkább mai „óriási” problémáinkat, mint pl. egy hajvágás, tenném pellengérre. Minden kornak megvannak a maga problémái, amelyeket szeretünk felnagyítani, olykor túldramatizálni. Aztán kicsit visszanézünk, és a múlt eseményeinek megismerése máris jól helyre tesz bennünket.

Bár kétség sem fér hozzá, hogy rossz, hogy be vannak csukva a templomok, nem ünnepelhettük együtt még a keresztyénség legnagyobb ünnepén sem, de mi ez ahhoz képest, hogy néhány évtizede templomokat nem csupán bezártak, hanem gabonaraktárrá vagy istállókká alakítottak át őket.

Ma micsoda áldozatnak tartjuk, ha idős hozzátartozóinkat, ismerőseinket megpróbáljuk bevonni az internet világába, és megnézünk velük egy-egy istentiszteletet, hogy ők is hallgathassák az igehirdetéseket. Holott például a XVIII. században az akkori rendelkezések értelmében reformátusként Győrből Szemeréig oda-vissza majd 40 km-t kellett vasárnaponként gyalogolni mindenféle időjárási viszontagságok között, ha istentiszteletre akart eljutni valaki. Hányan tennék meg ma ezt a „sétát” heti rendszerességgel, hogy Igéhez jussanak?

Nem árt néha megállni és mai problémáinkat átértékelni a múlt tükrében.

Exit mobile version