A történet. A közeli napok melegében történt. Az édesanyám élete legjobb napját élte meg. Lelkendezve mesélte, hogy egy nagyáruház pénztárához közel eső padon egy tölcsérből fagylaltot nyalogatott. De előtte az áruházban sétált és bevásárolt. Mind az öt kis dolgot megvette, amire talán szüksége sem volt. De kimozdulhatott az otthonából. Ő, akinek rossz a térde, alig tud járni és akkor is rolátorral. 81 éve volt a Hirosimai atombomba támadás ezen a napon. Neki pedig a hatvanadik házassági évfordulója.
Nyilván magyarázatra szorul ez a történet. Mert az elmúlt hetek nagy feszültségét és félelmeit zárta le a lányával. Mindentől fél, ami bizonytalan, ami betegség, ami minimális fájdalom lehet. Egyszer csak előjöttek a régi patikusi reflexek. Megfájdult a foga. Tehát fájdalomcsillapító. Valószínűleg szuvasodás. Akkor is fájdalomkezelés. Nem fogorvos, mert az a fájdalom-előrejelző félelem műszeren az armageddon maga. Húzta, amíg húzhatta a fájdalmat. De már maga kérdezgette, hogy van valami hatékonyabb orvosság még. Mondjuk a fogorvos. Az nem lesz jó. Ám, amikor egy reggel a tükörbe nézett és nem látszott az egyik szeme és a fél arca nagyobb volt, mint a reggeli krumplis cipó, akkor már nem volt mit csinálni. Már maga kérte, hogy valahová mégis el kellene őt vinni. A családi kupaktanács és a leányai megszervezték, hathatós segítséggel többszöri kezelésre elhordták, ahol szájsebésszel, gyökérkezeléssel, gyógytöméssel, újbóli tisztítással, antibiotikumos kúrával lehúzták a gyulladást. Több héten keresztül tartott a művelet, és pont ezen a napon ért véget a kálváriája egy végleges töméssel.
A félelem, amely ott tornyosult felette, néha fájdalomban is testet öltve, de inkább árnyakban, az elme gazdag, színes rémképeiben, az előre kitalált borzalmakban, amelyek néha megérintették, mint a tóban a fürdőző lábát a hínár, maró fogú halakkal borzongatva, na ez a félelem elpárolgott. A fagylalt és vásárlás a felszabadultság jutalma.
Talán ismerjük azt a viccet, amikor a nyuszika odakiabál a kígyónak, aki biciklizik mellette az úton. Kígyó! Te biciklizel? Igen. De hát nincs is lábad. Tényleg. ÁÁÁÁÁ. Bumm és elesik.
Mozgásában korlátozottan, de lelkében szabadon és boldogan tesz olyan dolgot, amelyet máskor elképzelni sem tud. Csak ne emlékeztessék rá, hogy nem tudja. Vagy felejtsék el, hogy szóljanak.
Kihangosítón beszélgettünk, mert autóból hívtam. Úgy tűnt a sarkából kifordított világ megnyugodott és helyreállt. De nem sok idő kellett, amikor is hirtelen és orvul bekerítette a nyugtalanság. És nagyon nagy baj van, nyögött fel hirtelen. Mert olyan nincs, hogy valami nyugalom, béke, öröm tovább tartson két szemlehunyásnál, mert akkor baj van. Mert az gyanús.
Na mi lehet az? Apád neve. Valamit elírtak a nagyapánál és most azonnal intézkedni kell, mert máskülönben nem érvényes a neve, és büntetés lesz. Mert két o-val írták, de nem hosszúval. Ezt már nem tudjuk orvosolni. Erről még a fogászok se tehetnek.
Mostanra kiderült, hogy mivégre kellett ismét rettegni. Hát elkezdték digitalizálni az anyakönyveket és apai nagyapám nevét a születésekor elírták. Két rövid o-val írták egy rövid és egy hosszú helyett. Pedig az apjáét is úgy írták. Meg a gyerekeiét és a fiúgyerekei feleségeiét is, meg az unokákét is. De ez ott megállította a világot és megrettentette anyámat.
De nem először ijesztgették ezt a családot. Soós nagyanyám még élt, amikor valamiféle járulékbefizetés gonddal keresték meg a Soós nagyapámat, aki akkor már öt éve halott volt. A hivatalos szervek személyesen jelentek meg a megbeszélés és behajtás miatt. A nagyanyám nem tudta elmagyarázni nekik, hogy nem nagyon tudják megbeszélni, mert ragaszkodtak a saját verziójukhoz, hogy tartozik és kötelező neki személyes találkozással megoldani. Kivitte őket a sírhoz. Talán még reménykedett is, hogy a hivatal jobban tudja. A háborúból, fogságból is visszajött, akkor ez a sír sem tud ellenállni a szerveknek, ha tartozásról van szó. A sírnál ott volt feketén fehéren a barna fán belevésve Béke poraira és a boldog feltámadás reményében. Erre már egyetlen földi hivatal sem kapott felhatalmazást. Mondjuk ez a történet a családi legendáriumba van bevésve.
Valóban hivatalos levél formájában érkezett tértivevényesen egy irat, hogy apám menjen be a hivatalba és töltse ki a megfelelő igazolást, űrlapot.
Nagyapámnak mindenhol úgy volt feltüntetve a neve, mint nekem és apámnak és az összes Soósnak addig, az öt testvérének, szüleinek, apjának testvéreinek, a gyerekeinek, a testvérei gyerekeinek, mint mindenkinek mindig mióta világ a világ és Soósok léteznek benne. A születési anyakönyvnél elírták, vagy kifakult. De még a halotti anyakönyvön is jól volt megírva.
Csak arra tudok gondolni, hogy a nagyapám így cselezte ki a halált. Más néven élt, mint született, és most titokban drukkol apámnak, hogy ne menjen be a hivatalba nyilatkozatot tenni, mert akkor kiderül a turpisság, és már nem menekül meg többet. Pedig szeretett élni, és szeretett szeretni.
Meglovagoltatott a térdén és felemelte karjait. Izmait megfeszítette, mint egy fekete kackiásbajuszú, edzőpólót viselő erőember. Mély morgó, fenyegetőnek tettetett hanggal így ijesztgetett. Ez az öklöm a Rókus kórház, a másik öklöm a Köztemető. Nem féltem. Nevettem. Aki ilyen erős volt, az okos is volt, hogy a halált két kis o betűvel átverje.
Ha én ezt mind elmondanám anyámnak, akkor félő, hogy az a kevéske békéje is széles nyugtalanság sugárúttá válna, hogy semmi nem úgy van a világban, mint ahogyan ő fél tőle. A félelem átírja a világot a szemünk előtt. De egy pici szeretet, agapé, újra Isten világává teszi.
„A szeretetben nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet” 1 János 4, 18