A társadalom jólétének megteremtése az állam alapvető feladatai, felelőssége közé tartozik. A jólét azonban nem jelent feltétlenül jól létet is. Tudjuk, látjuk és tapasztaljuk, hogy bármilyen materiális örömöt azonnal összepiszkít a végesség, a halál árnyéka. Az elmúlás mint szú rágja ki a jólétből a jót, és marad a lét.
A hitélet biztosításán és az oktatáson túl az egyház társadalomban végzett feladata, felelőssége a közfelfogás szerint segíteni a rászorulókat, kiállni az emberi élet és a környezet védelmében. Azonban nem ezek az amúgy fontos szolgálatok határozzák meg valójában az egyházat. Ezek leginkább következményként jelennek meg – használva a világi terminológiát – a fő tevékenységi köréből eredezve. Ugyanis az egyház feladata, felelőssége Jézus Krisztus missziói parancsán alapul: „Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevébe” (Mt 28,19).
A misszió nem az egyház számszerinti gyarapodását szolgálja (az azonban áldásként megjelenhet), hanem Isten dicsőítését és az emberek elvezetését ahhoz a teljességhez, amely csak Őbenne lelhető meg. Tehát az egyház kvázi társadalmi felelősségvállalása az Evangélium, vagyis Jézus Krisztus megváltó örömhírének terjesztése, amely a jól lét alapja. Minden feladata ezt a célt kell, hogy szolgálja.
Adventbe érve is ez az elsődleges és legfontosabb üzenet: Megtartó, Megváltó adatott nekünk, aki legyőzte a halált! Ez szólal meg minden egyházi alkalomban, minden gyűjtésben, adományozásban. És azokon a világi közösségi alkalmakon is, ahol esetleg csak díszletként szerepeltetnek minket, mert ott is alkalmat ad Isten arra, hogy hirdessük az Ő könyörülő ajándékát, Jézus Krisztust. Azt, hogy azért ajándékozhatunk, mert megajándékozottak vagyunk.
Nem kötelező, de lehetünk hálásak azért, hogy most olyan közegben végezhetjük ezt a szolgálatot, amelynek társadalmi döntéshozó szerve felelősségének tartja, hogy számoljon a jólét mellett a jól léttel is.
