Nem szeretnék semmiképpen cinikus lenni. Sőt kellő empátiával próbálom megközelíteni a témát. Felfigyeltem egy jó ideje tartó jelenségre. Önmagában nem jó, se nem rossz.
Jézus mondásai felől szeretném megközelíteni. „Szeresd felebarátodat, mint magadat.” Márk ev. 12, 31 „Amit csak szeretnétek, hogy az emberek tegyenek veletek, mindenben ugyanúgy tegyetek ti is velük, mert ezt tanítja a törvény és a próféták.” Máté ev. 7, 12
Ez nagyon egyszerűen érthető. Volt egy időszak, amikor Erdélybe jártunk teológusként, és mindenféle segélyt, élelmiszert, gyógyszereket, bibliákat is vittünk, meg látogattuk az ottani magyarokat. Én 1988-89-ben kapcsolódtam be ezekbe az utazásokba. Sok támogatás érkezett Hollandiából is. Milka csokit akkor fogtam először a kezemben, amikor egy kamionból több raklapnyit ki kellett rámolni. Jöttek használt és vadonatúj ruházati termékek, kabátok, túracipők. Csupa általunk is kívánatosnak tartott dolgok. Az erdélyi helyzethez csak annyit, hogy ez a Nicolae Ceaușescu Romániája volt. Az emberek, különösen a városiak, nagyon örültek a vajnak, margarinnak, hogy legalább legyen mit tenni a fűrészporos kenyérre, hogy íze legyen. Vagy a kávé akkor a kórházban fizetőeszköz volt.
Ilyenkor nekünk is azt mondták, hogy valamit választhatunk magunknak is a segélyekből. És választottam egy kiváló túrazoknit, meg talán cipőt. Nem lehetett itthon olyat kapni. Szuper volt. Majd mikor kiérkeztünk odaajándékoztam. Azt gondoltam, ha én így örülök, akinek igazán nincsenek nagyobb gondjai, hogy fognak neki örülni azok, akiknek szinte semmijük sincs.
A jelenség, amelyet megpróbáltam ilyen kacifántosan bevezetni az az, hogy elkezdték ezeket az igéket megmagyarázni. Csak akkor tudod jól szeretni a felebarátodat, ha magadat is jól szereted. Ebben nem is találok kivetnivalót. Vagy az az értelmezés, hogy azért teszek jót másokkal, hogy velem is csupa ilyen történjen. Ez már kicsit direktebb, mert ilyet nem ígért még Jézus sem. De az valóságos, hogy akkor várhatom, ha én is úgy teszek.
Csak mióta ezt hallom, egy kicsit a hangsúly eltolódott. Már inkább csak az marad, hogy szeresd magadat, a felebarátot otthagyták a mondásban még alibinek, és hát az embereknek kutya kötelessége jót tenni velem, megérteni engem, akkor is, ha én ezt nem viszonzom semmivel és még csak nem is törekszem rá.
A lelkigondozók, a mindenféle pszi-vel kezdődő emberek sokat tanítják, hogy magaddal is kell törődnöd, és ez is rendben van. Szükség van az én időre, regenerálódásra. Kiégés ellen kiégésfű. Nagy divatja van a rezilienciának, a rugalmas ellenállóképesség megszerzésének. Ez is rendben van. Ez mind igaz. Hogyan tartsuk karban magunkat, hogy tovább is tudjuk folytatni, tudjunk segíteni. Közben meg kell tanulni nemet mondani. Mindenkiért nem lehetsz felelős. Nem kell mindent megtenni. Ne vállalj mindent. Figyelj a magad életére. Nem tudok ezek ellen semmit sem felhozni, nem is kell. Nagyon jó dolgokat mondanak. Szükségünk van egy lelki stabilitásra és lelki egészségre.
Azonban mégis úgy érzem, hogy egyre többet foglalkozunk magunkkal. Egyre többször gondolunk a magunk hasznára, érdekére, lelki és testi egészségére.
Egyre kevesebbet beszélünk a hívő ember hívőségéről, keresztjéről, terhéről, a vállalt feladatról, áldozatról. Ha igen, akkor itt is megjelenik, hogy meddig egészséges. Ez egy nagyon is világi szemléletmód. Egy világi ember, Isten tisztelete nélkül így próbálja rendbe tenni az életét és így rendezi be, azt megértem.
Közben azt gondolom, ha Pál apostol azt mondja, hogy már ezt nem csinálom, mert megkövezhetnek, vagy gyűlölnek, megbántják a kis lelkemet, akkor emlegetnénk-e őt? Itt arra gondolok, ha Pál és a társai nem vállalják, akkor lenne-e keresztyénség? Lenne, de Isten másokat keresett volna meg, akik vállalják és nem hivatkoznak a saját egészségükre, veszélyekre, fáradtságra. Ma őket emlegetnénk. Képzeljük el, hogy Jézus otthagyja a tanítványokat a Gecsemáné kertjében és nem engedi magát megfogatni, mert bocs fiúk, de lejárt a munkaidőm. Sőt Jézus maga mondja, hogy „Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak” János 15, 20
Úgy érzem, hogy a testi lelki egészségre valóban figyelni kell, és abban segítségül lehetnek a világi segédtudományok is. Egy ember a munkájában vegye is igénybe ezeket. Nekem a kérdés az Istentől megkapott feladatokra nézve nem tűnik ilyen egyszerűnek. Mert ott nem úgy működik ez. Bizarrnak tartom, hogy ahol valaki az életét is adja azért, amit rábízott Isten feladatként, hogy ott centizgessünk, méricskéljünk, mi fér bele és mi nem. Az evangélium szolgálata nem ilyen törvények szerint működik. Hiányolom azt az impulzív keresztyénséget, amelyik nem bújik a pszichológia mögé, amikor a feladatát kell ellátnia.
Egy személyes egyszerű történetem van. Találkoztam a mentálhigiénét végzett kollégával, aki megkérdezte, hogy vagyok. Nem voltam jól. Ingott minden, semmi sem volt biztos, végtelen tehernek éltem meg a munkámat, az egész életemet. Konkrétumokat nem mesélek. Mondtam is a lelkigondozó kollégának, hogy nem túl jól. Mesélj. Gondoltam lelkigondozó, meg lelkész is, hát elmondom, mert jól esne. Alig mondtam valamit, jött felőle egy válasz, hogy az önsajnálat feneketlen bugyrába szorultam. Pedig csak azt gondoltam, meghallgat. De gyakorlatilag elemezett és nem hallgatott meg. Azóta, ha megkérdezi bárki lelkigondozó, lelkész, hogy hogy vagyok, nagyon tömör és egyszerű a válaszom, jól. És Istennel beszélem meg inkább.
Hívhatunk segítséget a feladatunk elvégzéséhez, de nem írhatja felül a hitben kapott feladatunkat, amelyhez akár minden erőnkre, áldozatunkra szükség van.
