Ma két hittanóra között, a szünet zsivajában olvastam el a legfontosabb kommentárt a délutáni bibliaórához. A múltkor öltözés közben félig készen álltam meg énekeket választani, mert kérték. Míg a fiam nézett egy mesét, rá vigyázva ott a kanapén néztem át a lehetséges textusokat hétfőn, hogy jó előre legyen meg, hogy a következő napokban a felszabaduló időmben tudjak rákészülni. A táskámban van egy teológiai könyv, hogy a mások vagy magam miatt felszabaduló perceimben tudjam olvasni. A vasárnapi liturgia összerakása általában a prédikáció szerkesztése és a közvetítés összerakása közé esik, minden sietve, mert ki tudja milyen gubanc lesz, például nem jó a hangosítás, vagy nincs internet. Sorolhatnám.
Pont a két hittanóra között, a szünet zsivajában döbbentem rá, mennyire méltatlan ez az egész. Hogy nincs időm és lehetőségem elmélyedni és ottmaradni abban, amivel igazán foglalkoznom kell, hogy darabokra esek és ezeken a darabokon akrobatáskodom. Hogy csak nagyon ritkán vannak „mélyfúrások”, akkor is lelkiismeretfurdalással, mert valamitől elvettem az időt, mondjuk az adminisztrációból. Csak a felszínt kapargatom, csak betömöm a réseket. Nem jó ez így. Méltatlan ahhoz, ami a munkám.
Saját korom gyermekeként szeletelem fel magam, persze. Saját korom ritmustalansága, sűrűsége és alapzaja az, ami diktál és én elfogadom a táncot. Közben pedig áhítozom a lehetőségekre. Nem vagyok csak áldozat, az is vagyok, de tettes is. Cinkosa saját koromnak a mobilommal, pörgő gondolataimmal, multifunkciónak hazudott félkészültség-rétegeimmel, amik egymást takarják. Nem jó ez így. Engem is csak felszeletel, amikor mind teljesebb emberként kellenék abba, amire elhívott Isten. Magamban is el kellene mélyülni, de ott is csak a felszíni sérülések eltakarására van idő legtöbbször. Vagy kései mélyfúrásokra ott, ahol már elapadtam, kiszáradtam.
Nem jó ez így. Az, hogy csak felszínkapargatás van és darabokra esés. De szeretnék másképp. Kevesebb könyvet, mindig csak egyet, de nem projektszerűen, hanem szétszedve, bennemaradva, zavartalanul. Időt és leszállópályát, jó hosszan, nem megtörve, nem akadályozva. Zajt lecsavaró csendet, a csendben először kényelmetlen, majd otthonos fókuszt, Istenre és magamra.
Nem tudom, hogy kell. Nem dobhatom ki a saját koromat, világomat, itt van dolgom, nem szellőztethetem ki büntetlenül az online szmogot, nem mondhatok nemet a kívülről tömött naptárra, felelős vagyok a dátumokért. És akkor még az elmardásaim engem követő zombihordáiról nem is beszéltem. Nem tudom, hogy kellene másképp. Tényleg nem.
Pedig már lemondtam a tájékozottság koronájáról. Lelassultam technikailag. Ha véletlenül sikerül, nagyobb magányt hasítok ki, mint eddig. Tanulom a kontemplációt meg a „repülőmód” áldását, a FOMO-ban sem hiszek. És még mindig nem jó.
Hát szóval így. Keresem azt a más ritmust, amivel nem maradok le a lényegesről, de maradok saját korom felületéhez kapcsolódni tudó. Keresem és remélem, megtalálom. Nem csak véletlenül valami szünetében, úgy nem fog menni.
