Január közepe táján van/volt apám és öcsém születésnapja. Ugyanaz volt a nevük és ugyanazon a napon születtek. Az idei volt az első, ami úgy telt el, hogy már egyikük sem él.
Az íróasztalom fölött a falon van egy nagy parafatábla, mely eredetileg arra lett volna hivatott, hogy csupa fontos információ, tennivaló, táblázat és elérhetőségek lógjanak rajta, de végül másként alakult. Valóban van rajta néhány cím, adat és információ, de lényegében különböző alkalmakra kapott igés képeslapok és egészen személyes fotók borítják. Ha felemelem a tekintetemet munka közben, bármerre nézek, Isten beszél hozzám, vagy a szeretteim néznek le rám. Lassan szokom, hogy olyanok is, egyre többen, akik már máshonnan, mint fényképről, nem.
Ott maradtak, az időnek abban a pillanatában, már nem öregszenek velem, nem jönnek tovább velünk. Fényképek és emlékek maradtak utánuk csak, és persze a tetteik nyomai, a szavaik bennünk élő vagy leírt lenyomatai. Vagy videófelvételek, mint szintén nemrég elhunyt apósom után. Ezek pedig addig élnek, míg lesz olyan valaki, akinek mondanak, jelentenek valamit.
A régiek után még ennyi sem maradt, nem készült fotó Bachról vagy Kálvinról, Hunyadi Mátyásról vagy Melanchthonról, őket már csak metszetek, festmények, rajzok őrzik és a munkáik. A még régebbieket pedig csak írásaik vagy feljegyzések. Nincs arca számunkra Augustinusnak, de Mózesnek sem. Eltűnünk mind…
Mostanában nemrég, vagy néhány éve elhunyt ismert emberekkel készült interjúkat nézegetek, akik számomra valamiért fontosak voltak, és előjött néhány huszonvalahány éve készült családi videó is. Múlttá lett személyek és múlttá lett önmagunk, az, ahol akkor tartottunk, akik akkor voltunk. Sok minden, ami már eltűnt belőlünk is, pedig még élünk.
Az embervoltunk áldása és nyomorúsága is, hogy felfogjuk az időt, a múlt, jelen és jövő távlatát, dinamikáját és brutális valóságát. Hogy emlékezünk, és a társadalom szintjén kitágítva ez nem csak személyes dolog, fájó gyász vagy boldog emlék, hanem maga a történelem, benne az önértelmezésünkkel és soha a gyakorlatban valóságban le nem vont tanulságainkkal.
Én nagyon boldog vagyok, hogy ebben az amúgy szerintem – ha komolyan vesszük és nem elmenekülünk előle – iszonyatosan nehéz emlékezésben-felejtésben, idő- és mulandóság-tudatban keresztényként, Jézusba kapaszkodva vehetek részt. Másképpen ez, mondjuk ki őszintén, kibírhatatlan. És értelmetlen.
De bele kapaszkodva abba, Aki magát az időt és teret kitalálta, otthonomul szánta, nekem ajándékozta – élhető. Akin belül létezhet mindez, de Aki bele is lépett, egészen közel jött, belealázta magát ebbe a végességbe. Aki mégis tegnap és ma és mindörökké ugyanaz. Aki nem tűnik el.
Aki mindebben fogja a kezem, a Benne való hitemmel és bizalmammal – vagyis inkább az irántam való irgalmával – magához köt, és kiemel abba az örökbe, amibe általa én is tartozom. És én sem tűnök el! Mert Ő örökké emlékezik rám, tud rólam, és az Ő gondolata maga az élet.
Nagyon szeretem Weöres Sándor Lélektől kapott látásait. Például ezeket:
Existentia
Felébredek: nem az vagyok, ki voltam
Elalszom: holnap megint más leszek.
De élve, holtan, utcán, kriptaboltban
én emlékezem és én feledek.
Prae-existentia
Isten gondol öröktől fogva téged,
elméjében léted mint szikla áll.
Mi ehhez mérve habfodornyi élted?
és mit változtat rajtad a halál?
