„Mint az aranyalma ezüsttányéron, olyan a helyén mondott ige.” Példabeszédek 25, 11
A forma és a tartalom jó, ha összhangban vannak. A formát sokszor meghatározza az egyén és társadalom ízlése, szokások. Az iparművészet arról is szól, hogy egy adott technikát miképpen csomagoljanak be, hogy használható, tetszetős és akár vásárlási szempontból kívánatos legyen.
Gyerekek rajzolnak oldala felől egy autót, van két kereke, eleje, hátulja teteje, ajtaja, ablaka. Olyan egyszerű autóforma. Ilyeneket gyártottak jó sokáig. Mind a szocialista, mind a kapitalista társadalmakban. Majd egyszer csak keletről és nyugatról is elkezdtek megérkezni a kerekített szappantartó formájú autók. Jó technika, de kicsit nevetséges külső.
Van az, amikor valami rozogának tűnik, de a belbecs rendkívüli. A magyar népmesében a szolgáló fiú a trágyadomb melletti csikót kéri fizetésül, amikor lejár a szolgálati ideje. Sok száz fantasztikus mént, lovat választhatna, de egy titokzatos jótevő súgására mégis a rozoga lovat választja. Kiderül, hogy egy táltos paripa, amellyel majd a küldetését teljesíteni tudja.
Van az, amikor valami csillog, villog, sokat ígér és igazán nincs benne semmi. Gagyi kategória. A búcsús áruk. Hány gyereket láttam sírni, mert megvették a búcsúban a vágyott álmot, rugós pisztolyt, és a harmadik lövés után már nem működött. Vagy a gagyi árusoknál vett termékek, a spiláter fémből készült eszközök, csapok, amelyek három lépés után már deformálódtak, repedtek. „Ez a világ olyan világ, mint a mogyorófa virág Sokat ígér, keveset ád, amit ád is keserűt ád.” /részlet, népköltés/
A forma és a tartalom szét tud csúszni. Olyankor hamissá, idegenné lesz a teljes kép. Nem biztos, hogy meg tudjuk fogalmazni, de érezzük, hogy valami nem stimmel. Tragikomikus valami.
A helyén mondott Igéről mondja a bölcs, hogy olyan, mint az aranyalma ezüsttányéron. Isten szava, logosza, Igéje, ha valóságosan szól, akkor nem képez hamis érzést. Nem lesz az emberben bizalmatlanság, gyanakvás.
„Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy ezt a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne magunknak … Jézus halálát mindenkor testünkben hordozzuk, hogy Jézus élete is láthatóvá legyen testünkben.” /2 Kor. 4/
Az ember maga az a cserépedény, amelybe beletölti a kincsét Isten valami különös ajándékként. Ugyanakkor mondhatjuk a keresztyén ember az az ezüsttálca, amin az aranyalma, Isten Igéje van, amikor Isten Igéjét hirdeti, tanúbizonyságot tesz.
Itt egészen gyakorlati módon kell magunkat megvizsgálnunk. Ordíthatunk-e a hittanórán felzaklatottan a gyerekkel, hogy akkor is meg fogod tanulni a „szeretet himnuszát”, ha beledöglesz is? Életuntan, kifáradva, kiégve, megtörve milyen meggyőző erővel tudjuk hirdetni, hogy „De akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el.” /Ézs. 40,31/
A mindennapi kommunikációnkban lehet-e keresztyén emberként fröcsögni a másik emberre? Szabad-e szétválasztani tehát a keresztyén hitünket és a megjelenési formáját? Nem disszonáns ez?
Nagyon egyszerű példát hozok fel. Készítettem a hittan elszámolást, hogy hány órát tartottam, mi maradt el, kinek a sara, hibája. Szinte automatikusan töltöttem ki a jelentést. Rájöttem, hogy a legutolsó megtartott konfirmációs órának jelölt óra már nem volt, mert a konfirmáció megtörtént. Sok kedvem nem volt ahhoz, hogy javítsam. Legyintettem, úgy hagyom. Mert nem jelent semmit, és kedvem sincs ezzel foglalkozni. De azután csak visszamásztam és átírtam, hogy megszűnt csoport, és ezért elmaradt az óra.
Keresztyén emberként hogyan tehetjük meg, hogy a hordozott üzenetet, méltatlan hordozóként színtelenítjük el, vagy okozunk vele botránkozást, esetleg eltereljük pont az evangélium lényegétől? Az evangéliummal ellentétes indulattal lehet-e az evangéliumot hirdetni?
