Nemrég jött ki a mozikban egy akció-vígjátéknak titulált új film, a Birkakrimi. Sokan családi filmnek is nevezik, mert bár valóban történik benne gyilkosság és a tettes kinyomozásáról szól a történet, mégsem véres és ijesztő, sokkal inkább barátságos és elgondolkodtató alkotás.
Nem valami egetrengető a forgatókönyv, nincsenek pörgős akciójelenetek, de rendkívül sajátos, hogy a főszereplők birkák, mégpedig az áldozat hű nyája, „akik” végül megoldják a rejtélyt és segítségükkel az eleinte kicsit ügyefogyott helyi rendőr is megtalálja az elkövetőt.
A CGI szerintem nem olyan borzasztó, más filmekkel ellentétben itt egész jól megoldották az értelmes, emberi karaktereket hordozó állatok megjelenítését. És bár a krimi-szál tényleg nem olyan csavaros, de legalább annyira fontos komponense a filmnek az olyan témák felvetése, mint előítéletek és kirekesztés, egyéni képességek és a közösség ereje és az egymás iránti felelősség. Van, aki szerint sablonos és szájbarágós mindez, de láttam már ennél sokkal rosszabbat is.
Viszont van egy érdekes mozzanat a film elején és legvégén: a pásztor minden este felolvas a nyájnak. Aztán végül a lánya, aki megörökli a birka-csapatot, szintén ezt teszi. Kiül a legelő szélén felállított lakókocsi elé és hangosan olvas. A juhok pedig szépen köré gyűlnek, leheverednek békésen és hallgatják.
Erről pedig Plumes (eredeti nevén Loris Assadian) jutott eszembe, az a francia utcazenész fiatalember, aki élete egy mélypontján úgy döntött, hogy hazamegy a nagyija farmjára. És ha már vitte a rózsaszín gitárját is, zenélni és énekelni kezdett a teheneknek. Az állatok pedig köré gyűltek és békésen letelepedtek és hallgatták őt.
Azóta Plumes a világot járja és mindenféle állatnak énekel, a legtöbb fajt pedig ugyanígy lenyűgözi az emberi énekhang és muzsikálás. Soha nem tapasztalt ilyenkor agressziót, noha igen sokféle állatnak játszik – bár a tigriseknek, oroszlánoknak azért a kerítés túloldaláról. Az erről készült képek és videók tényleg a fent említett film jelenetét idézik meg.
És egy bibliai jelenetet – legalábbis bennem. A bűneset előtti teremtéstörténetnek azt a részletét (Gen 2,19), mikor Isten odaviszi az emberhez egyenként az állatokat. Társkeresés folyik, a végén persze a nő lesz a megoldás, de az állatok is kötődnek az emberhez, tőle kapnak nevet, a Teremtő az emberre bízza őket: uralkodjon rajtuk és gondoskodjon róluk. Mintegy ábrázolja ki és képviselje számukra istenképűségében az ő Teremtőjüket.
Talán nem jó szó az idill, pedig ez az, ami mindhárom megidézett történetben ott van. Hogy az állatokkal való kapcsolatunk milyen lehetne/kellene, hogy legyen teremtettségünknél fogva. Hogy mi az az ajándék, amit a mi Pásztorunk elrejtett bennünk az ő számukra – a levadászás, kiirtás, intenzív-agresszív nagyüzemi állattenyésztés, stb helyett…
