A hosszú boldog házassághoz elengedhetetlen a szeretet és a bizalom megléte, ezt mindenki tudja. Ez olyan evidencia, hogy nem is igényel különösebb kifejtést. De emellett nagy szükség van arra is, hogy a pár mindegyik tagjának legyen egy privát zónája, ahova időnként el tud húzódni, ha esetleg viharos lenne a helyzet, vagy csak hogy kicsit kiszellőztesse a fejéből a gondolatokat egy másfajta cselekvéssel. A családi házakhoz eleve szoktak építeni valamilyen garázst, sufnit vagy műhelyt, mert ház körüli munkákhoz bizony kellenek különféle szerszámok, és ezekkel a lakóteret mégsem lehet feltölteni. Bár a mai modern világban a padlóvázából kiálló gereblyét is kisplasztikának lehetne nevezni, csak 1-2 oldalas tömjénezés kell hozzá az alkotó nagyságáról, hogy akkor és ott mire is gondolhatott és mi ihlette meg a „művészt”. De maradjunk a normál felállásnál. A férfiakat leginkább a műhellyel és a kinti dolgokkal hozzák kapcsolatba, míg a hölgyek többnyire megnyerik a lakásbelsőt, különösen is a konyha + vizesblokk(ok) párosát „játszótérnek”.
A szóban forgó családban is hagyományos felosztás működött. Az asszony benn tevékenykedett, míg a férje a műhelyben dolgozott. A letört kertkapu vasalatát kellett megcsinálnia, pontosabban egy újat próbált készíteni, majd felhegeszteni a nyílószárnyra. El is lett volna foglalva rendesen ezzel a munkával, de közben mindig akadt valami más is, hogy ne haladjon rendesen. Kinyitotta a műhely ajtaját, mert a hegesztő füstje már nagyon fojtogatta a torkát. Így nyitott ajtónál már viselhető volt a gázok egyvelege. Ki- és bejárkált a nyitott ajtón, hogy felpróbálja a helyére a készülő munkadarabot. Egy ilyen vonulás közben vette észre, hogy berepült a műhelybe egy postagalamb. Nézték egymást majd a férfi hagyta, ha jó neki, hát hadd maradjon, mert már kezdett szürkületbe fordulni az idő és ő még mindig nem végzett a munkájával. Közben elgondolkodott, hogy mihez is kezdjen ezzel a helyzettel. Nem akarta bántani a galambot, mert látta a szemében azt a kiszolgáltatottságot és lemondást, hogy most neki már minden mindegy, nagyon fáradt, és azt csinálhatnak vele, amit csak akarnak, nincs ereje ellenállni.
Tudta a férfi, hogy miről van szó, hiszen kemény paraszti nevelést kapott. Emlékszik még mindig arra, hogy a szüleiknek két disznója volt. Az egyiket ő nevezte el Zorronak az akkor futó tévéfilmsorozat hőse után, mivel volt a hátán egy fekete folt. A másiknak a nővére a Böbe nevet adta. A szünidőben mind a két gyerek egymást túllicitálva azon ügyeskedett, hogy a saját malackájának a kedvébe járjon, és a sajátja bizony nagyobb legyen, mint a másiké. Aztán eljött a december a disznóvágások ideje. A fiú még nem volt 14 éves, de már a kezébe adták a kést, hogy szúrja le a disznót. Zorro ugyanígy nézett rá, ijedten és felkészülve a legrosszabbakra, mert Böbe akkor már nem élt. A fiúnak nagyon fájt a tanítás, de idővel rájött, hogy ez is a férfivá váláshoz vezetett, hiszen egy férfi nem mondhatja azt, hogy nem, akkor sem ha …, mert ez a kötelessége. Talán majd az asszonyok vágják le a jószágot?!
És akkor itt van most ez a galamb, mely bizonyára a hosszú versenyen eltévedt, elfáradt és most a végletekig kimerült. „Nyugodj meg, komám, nem foglak bántani!” – mondta neki. Aztán viccesen hozzátette, hogy a galambot többféleképpen is el tudná készíteni pl.: szalonnával tűzdelve, töltve esetleg erdei gombás szósszal stb. A galamb nem értette, hogy mit mond, hiszen az ereje már a nézésre is kevés volt. A férfi vitt ki neki friss vizet és magokat is, aztán rázárta a műhely ajtaját, mivel ebben az állapotában a szomszédok macskáival szemben reménytelen lett volna a küzdeleme. Reggelre evett is ivott is a galamb, és a tegnapi fáradtságnak már a nyomai sem maradtak meg benne. A férfi útjára engedte a kis „sportolót”, hiszen biztos nagyon várta már otthon a gazdája. De ahogy mondani szokás: Nincs az a jó cselekedet, ami büntetlen maradna. A galambnak menedéket nyújtó műhelyben maradt nyom bőven. Bár a férfi biológia tanulmányaiból tudta jól, hogy a madarak emésztése nagyon gyors, de erre azért igazán nem számított.
Elgondolkozott a történtekkel kapcsolatban, hogy mennyire emberi volt ennek a galambnak a viselkedése. A bajban, a rászorultság pillanataiban bármire képes volt a segítségért, teljesen megadónak és alkalmazkodónak látszott. Aztán, amikor erőre kapott, mi volt a hála?! Egyetlen probléma van csupán ezzel a párhuzammal: míg a galambnak van mentsége a tettét illetően, hiszen biológiai programja szerint működik így, addig arról az emberről, aki mindezt tudatosan műveli, már ugyanez nem mondható el.
