Lehet, hogy első hallásra furcsa ötlet a gombászásról az egyházra asszociálni, nekem mégis egyre inkább úgy tűnik, hogy van közöttük néhány meglepően érdekes párhuzam. Most ez a kettő tölti ki ugyanis az életem. Egy közelgő gombász vizsga és az egyház mindennapi valósága egy missziós gyülekezetben.
Amit mi egyszerűen gombának nevezünk, az a szaknyelvben a gomba termőteste. Az erdőben vagy réten meglátjuk és próbáljuk valahogy meghatározni, de valójában csak egy részével találkozunk annak, ami a gomba. Nagyobb része láthatatlanul, a föld alatt él, és egy kiterjedt micélium hálózat formájában szövi át a talajt. Ez a láthatatlan rendszer kapcsolatban van a környezetével, részt vesz az anyagok körforgásában, és olyan folyamatokban játszik szerepet, amelyek nélkül egészen más lenne az élővilág, amelyben mi is otthon vagyunk. Vannak tudósok, akik egyenesen úgy fogalmaznak, hogy a gombák nélkül a földi élet mai formájában elképzelhetetlen lenne.
Lelkészként erről óhatatlanul eszembe jut a gyülekezet.
Mi is hajlamosak vagyunk az egyházat abból megítélni, amit látunk belőle. A templomból, az istentiszteletből, a gyülekezeti alkalmakból, a lelkészből, a programokból, abból, hogy hányan ülnek a padokban, milyen a közösség hangulata, mennyire rendezett vagy éppen mennyire eleven. Ezek fontos dolgok, hiszen a gyülekezetnek van látható arca. Ahogy a gombának is van termőteste.
Közben azonban az egyház ennél sokkal nagyobb valóság. Van egy láthatatlan szövete is, amely emberek életén keresztül húzódik, családokban, kapcsolatokban, döntésekben, segítő mozdulatokban, megbocsátásokban, egy-egy csendben kimondott imádságban. Ez a jelenlét ráadásul nem áll meg a templomajtónál. Az egyház életének része az is, ami a társadalomban, a szociális kérdésekben, a közéletben, politikai és gazdasági nehézségek között történik. Bármennyire szeretnénk időnként különválasztani a hit világát az élet többi részétől, ez valójában nem működik. A hit éppen az életben szeretne testet ölteni.
Ahogy a micélium sem kérdezi meg, hogy melyik talajban vagy fán illik jelen lennie, az egyház küldetése is az, hogy jelen legyen a világ különböző rétegeiben. Ott, ahol örülnek, és ott is, ahol éppen összeomlik valami. A biztosban, de a bizonytalanban is.
Közben persze érdemes kimondani azt is, hogy ahogy a gombák között sincs két egyforma termőtest, a gyülekezetek sem egyformák. A gombász különféle határozási bélyegek alapján próbálja eldönteni, mivel találkozott, fogyasztható-e, érdemes-e hozzányúlni, vagy éppen jobb messziről elkerülni. Az egyház világában is találunk nagyon különböző közösségeket. Vannak helyek, ahol valaki elfogadást, gyógyulást és valódi közösséget talál, de vannak olyan közösségek is, amelyek történetei mély sebeket hagytak emberekben. Sajnos voltak és lesznek olyan vallási csoportok is, amelyek szélsőséges működése emberéleteket követel.
Léteznek olyan gombák is, amelyeknek már a szaga figyelmeztet bennünket, hogy jobb továbbmenni. A szömörcsögöt például nem kell sokáig keresgélni ahhoz, hogy tudjuk, valami egészen különleges illatélményben lesz részünk, ha közelebb megyünk. Ahogy vannak olyan közösségek is, amelyekről idővel kiderül, hogy rájuk férne egy alapos szellőztetés.
Csakhogy az egyház esetében van egy fontos különbség: egy gomba nem tudja elhatározni, hogy holnaptól más faj lesz. A gyilkos galóca nem tud őzlábgombává változni attól, hogy nagyon szeretne annak látszani. Egy gyülekezet viszont képes változni.
Lehet ablakot nyitni, világosabbá tenni azt, ami eddig homályos volt, és lehet újra megtanulni lélegezni ott, ahol hosszú ideje állott a levegő. Olyan közösséget vagyunk hivatottak építeni, ahol az ember nem zsibbasztást kap a fájdalmaira, nem valamiféle lelki hallucináció éri az istentiszteleten, és nem önmagát akarja meggyőzni arról, hogy minden rendben van, hanem valódi életközösségbe érkezik. Ehhez viszont le kell ásnunk a felszín alá, egészen a micéliumig.
Én itt látom Isten jelenlétének képét. Református hitünk szerint Isten megismerhető a teremtett világon, a történelem eseményein és a lelkiismeretünkön keresztül is. Minden, ami létezik, valamiképpen róla beszél. Ha azonban megmaradunk az általános gondolatok szintjén, könnyen elkerüli a figyelmünket az, amit a keresztyénség különös kijelentésnek nevez, azaz Jézus Krisztus jelenléte, élete, szavai és az a mód, ahogyan ő bánt az emberekkel.
Ezért amikor azon gondolkodunk, hogyan lehetne más a gyülekezetünk, szerintem érdemes először egy egészen egyszerű kérdést feltennünk: milyennek látszunk kívülről, és milyenek vagyunk valójában belül?
A gombász ismeri az ál-gombákat, amelyek megtévesztően hasonlítanak arra, aminek mutatják magukat, aztán közelebbről megvizsgálva kiderül, hogy nincs étkezési értékük, vagy éppen veszélyesek. Nekünk is érdemes feltennünk a kérdést, vajon a látszatot szeretnénk fenntartani, vagy olyan közösséget akarunk építeni, ahol valóban biztonságban lehet kérdezni, kételkedni, sírni, örülni, hinni és újrakezdeni?
Nem kell egyformának lennünk. Sőt, valószínűleg éppen a sokféleségünk teszi élővé a közösséget. Elég, ha elkezdjük a hétköznapokban megélni azt, amit Jézustól látunk. Az irgalmat, az igazságot, a figyelmet, a szolgálatot, a befogadást és a másik ember méltóságának tiszteletét. Ha ez valóban gyökeret ereszt bennünk, akkor tovább is tud terjedni. Ahogy micélium szövi át láthatatlanul az erdő talaját, úgy szőheti át Isten jelenléte a közösségeinket és rajtuk keresztül a világot. Erre pedig ma, hiszem, hogy különösen nagy szükségünk van.