A böjt az egyén személyes ügye. Akkor is, ha a közösség konszenzusa alapján és kontrollja alatt történik. Ha a közösség szerepe túlzott hangsúlyt kap, a böjt elveszíti a lelki növekedésben való jelentőségét, és akár egy abszurd csoportjáték szintjére süllyedhet, amiben több mint valószínű, hogy sérül az őszinteség és a személyes megélés minősége.
A böjt nem lehet eszköz abban az értelemben, hogy a művelése bármiféle hatást gyakorolna Istennek az ember iránt való jóindulatára, tekintettel arra, hogy Isten jóindulata az ember iránt folyamatos és azonos mértékű, mintegy fokozhatatlan. Ez a téves megközelítés Isten természetének hiányos vagy téves ismeretéből adódik, és nagyban hasonlít a bálványáldozatok belső dinamikájára. A böjt nem áldozat. Krisztus az áldozat, akinél több áldozat nem lehetséges.
A böjt állapotának szükségessége a bűn állapotának értelmezése útján érthető meg.
Mi a bűn? Céltévesztés. Az az állapot, amiben az ember életének, törekvéseinek a célpontjában önmaga áll. Irányultsága nem az Istennel való közösség, a teremtettség szeretetegysége, hanem a saját elkülönült léte, személye. Minél nagyobb a hatalma, annál nagyobb felületen képes az őt körülvevő világot önmaga felé irányítani. Hatalma bármi által lehet, amivel függésben tarthat. – A szeretetkapcsolatra teremtett ember megakasztja a szeretet áramlásának a folyamatát azáltal, hogy a folyamat fölé akar kerülni, egy, a szeretetkapcsolatnál nagyobb nyereség reményében. A kontroll és a hatalom akarása a hit és a bizalom helyett. Ez a bűn.
A böjt célja az Istennel való szeretetközösség. Ha nem ez a célja, nem több valamiféle összpontosításnál, esetleg spirituálisnak mondott törekvésnél, de ezeknek nincs köze Istenhez. Ha mégis hozzá kapcsolják, az tévedés vagy megtévesztés.
A böjt útja a lemondás. Azokról a dolgokról, szokásokról, amikkel az ember, önmaga kényeztetése által, fenntartja azt a látszatot és érzetet, hogy az élete élhető Isten nélkül, vagy Istentől eltávolodva. Minél tisztábban érzi az ember a lemondás során, hogy milyen nehéz, fájdalmas, hiányokat szenvedő az élete, annál nyitottabbá, éhesebbé válik Isten iránt, aki valóban megelégíti őt, nem úgy, mint az alkalmazott pótlékai.
Az Isten szeretet. A teremtettségünk eredete, az életünk célja és értelme a szeretet. Eredetileg.
Ha Istentől elszakadva vagy eltávolodva élünk, a szeretet hiányában élünk.
Ez a hiány határozza meg a jellemünket, a szokásainkat, kicsiben és nagyban, a magánéletben és társadalmi szinten. Az életünk folyamatos hiánypótlás, kárpótlás, kielégítés. Szükségeké, igényeké, vágyaké, elvárásoké, amelyek forrása a világméretűvé pöffeszkedett ego. A nyomorult, a vigasztalan, a megelégíthetetlen.
Az ember önmagát öleli és önmagát ölelteti. Amikor ő ölel, csak magához öleli azt, aki őt öleli.
Minden ember lénye egy harsány kiáltás a térbe: szeress engem!
És Isten betölti a teret: szeret.
A böjt az az állapot, amikor nem ölelem, és nem öleltetem magam, amikor nem kiáltok, csak megállok és hagyom, hogy a fénye felragyogjon az arcomon.
A zárványoktól megtisztult szeretetáramlásban az ember aztán eljut az Istennel való szeretetközösségben a másik emberig, és megérti azt is, amit Isten Ézsaiás által mond neki:
„Még a böjt idején is veszekedtek és vitatkoztok, gonosz indulattal támadtok egymásra, majd ölre mentek! Nem úgy böjtöltök, hogy könyörgésetek hangja följusson a magasba!
Azt hiszitek, ez az a böjt, amelyet én szeretek? Az a böjt, hogy az ember éhezéssel gyötri magát? Hogy fejét lehajtja, mint a káka, zsákruhába öltözik, és hamuban térdel? Ezt nevezitek ti böjtnek, az Örökkévaló kedves napjának? Nem! Az a böjt, amelyet én szeretek, nem ilyen! Nyissátok ki a gonoszság bilincseit! Engedjétek szabadon az elnyomottakat, oldozzátok le igájuk köteleit! Törjetek össze minden igát!” (Ézsaiés 58:4-6.)
Hatalmas a látszat, a látszólagos, a kvázi kísértése. Jól járható út. Könnyen játszható játék. A lélek mélységeiben pedig homályos, rögös út vezet lélektől lélekig.
