-Mi az és mi nem?
„Ha pedig nem bocsátjátok meg az embereknek az ő vétkeiket, a ti Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket.” (Máté 6:14-15.) Közvetlenül az Úri imádság után mondja ezt Jézus, amit akár naponta elmondunk mi is, és benne azt, hogy „bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”. Mi magunk kérjük Istentől, amikor mondjuk, hogy csak annyira, nem jobban, csak miképpen mi is. Jézus adja ezeket a szavakat a szánkba, aztán még külön hangsúlyt is tesz rá, nehogy véletlenül csak úgy motorikusan mondjuk a szavakat, az értelmükkel nem is igen foglalkozva. Mert itt nem babra megy a játék! A meg nem bocsátásra nincs bocsánat. Nem apellálhatunk Isten bocsánatára, ha mi magunk nem bocsátunk meg. Erről szól a gonosz szolga példázata is (Máté 18:21-35.)
Itt van nekünk ez a pusztulásába vágtázó világ, melyben az életünk békeidőben is olyan, mintha háború lenne. Annyi megbocsátanivalót hozunk össze a magunk sérült, torzult módján, hogy szinte teljesen felesleges számontartani. A bűntudat már magától képződik újra az idegeinkben. Szükséges, hogy amikor a megbocsátásról gondolkodunk, idealizálás helyett élhető, átgondolt, követhető módon gondolkodjunk, és úgy adjunk példát és útmutatást. Felelősséggel. Világosan kell látnunk a határokat, hogy mi az, ami a megbocsátás alá tartozik és mi az, ami nem.
A „bocsássatok meg” nem azt jelenti, hogy az embernek ki kell szolgáltatnia magát a bántalmazónak. Nem jelenti azt, hogy vissza kell mennie oda, ahol újra és újra megsebezték, és azt sem, hogy le kellene mondania a védelemről és a biztonságról. Jézus maga is félrevonult azok elől, akik ártani akartak neki, nem hagyta, hogy idő előtt kézre kerítsék (János ev. 8:59). A megbocsátás tehát nem egyenlő a tehetetlen behódolással, hanem inkább azzal, hogy nem engedjük, hogy a bosszúvágy irányítsa a szívünket.
A megbocsátás nem azt jelenti, hogy jónak mondjuk azt, ami gonosz volt. Nem jelenti azt, hogy összekeverjük a fényt a sötétséggel, a tisztátalant a tisztával (Ézsaiás 5:20). Éppen ellenkezőleg: a megbocsátás kimondja az igazságot – ez fájt, ez rossz volt –, de nem áll bosszút, hanem Isten kezébe teszi az ítéletet: „Enyém a bosszúállás, én megfizetek, azt mondja az Úr” (Róma 12:19).
A megbocsátás nem azt jelenti, hogy a kapcsolat ugyanoda tér vissza, ahol megszakadt. A bizalom más, mint a megbocsátás: míg az első lassan épülhet újra, vagy talán soha többé nem, a második azonnali döntés lehet. Jézus is azt mondta a tanítványainak, hogy ha nem fogadják be őket, menjenek tovább és rázzák le lábukról még a port is (Máté 10:14). Nem minden helyzetben a maradás a szeretet útja.
A megbocsátás nem azt jelenti, hogy nem fáj, vagy hogy ne emlékezne rá az ember, hogy mi történt. Csak épp’ nem emlékezteti magát rá. Úgy dönt, hogy továbblép. Az emlékeivel, a sebeivel, bízva benne, hogy lassan elhalványulnak, begyógyulnak majd. A megbocsátás nem azt jelenti, hogy nem ül a nyakán a bántalmazottság, a megalázottság, a megfélemlítettség terhe. Csak épp’ ahogy cipeli, csendben marad. Úgy dönt, hogy nem kiált bosszúért, igazságért, kártérítésért. Vár. Arra a kegyelemre, ami elveheti a rettenetek élét. És hagyja, hogy ez a kegyelem elérje azt is, aki bántotta őt. Ez a megbocsátás. Hogy nem áll oda a kegyelem útjába.
