Meglátni, megfigyelni, elfogadni. Az elképzelni és a véleményezni helyett. Az emberi elme adottságaihoz méltó gondolkodás kezdete lehetne.
A mai ember arról alkot véleményt, amit valaki elképzelt arról, amiről valaki más azt mondta neki, hogy hallotta valakitől, hogy olvasta valahol. És elmegy amellett, amit megfigyelhetne. Mert több energiát és több odaadást kívánna a megfigyelés.
Amit az ember tényleg megfigyel, időt, éberséget szánva rá, azt elfogadja. Nem a véleménynyilvánítás, hanem a létezés szintjén. Látja, hogy van, és idővel azt is, hogyan van. Majd azt is, ahogyan változik.
Lemondani az állandóról, és elfogadni a változás állandóságát. Ez pedig az alapja lehetne annak, hogy valóban megéljük a pillanatot.
És mindez már egészen közel van ahhoz, hogy szeressünk és megbocsássunk.
Amúgy nem telik tőlünk többre, minthogy megmondjuk, minek, hogyan kellene lennie, aztán telefröcsköljünk a keserűségünkkel mindent, amiért nincs úgy.
Meglátni, megfigyelni, elfogadni. A szeretet ezek nélkül csak póz.
Az a jelenet jön elém, ahogy Jézus ujjával ír a földre. Senki se dob követ. Mindenki vétkezett. Aztán már csak ketten maradnak ott, a házasságtörésen ért nővel.
– Asszony, hol vannak a vádlóid? Senki sem ítél el téged?
– Senki, Uram!
– Én sem ítéllek el téged, menj el, és mostantól fogva többé ne vétkezz!
A változás is az elfogadással kezdődik. Az a talaja. Attól tud életképes, maradandó lenni. Az elvárás talaján előbb vagy utóbb valami más fog felnövekedni. Képmutatás, hazugság és hasonlók. Amikor az ember érzi, hogy ő maga sokkal többet jelent, mint az, hogy vétkezett, akkor képes lesz a változásra.
Szükségünk van megújulásra. Hitünkben, hitünk megélésében, szeretetünkben, … annyi mindenben. Szüntelenül. De most talán még inkább, mint korábban. Azonban nem mindegy, hogy mi az alap. Emberi, saját erőből nem megy. Vagy legfeljebb az elvárás, a látszat és a számonkérés szintjéig. Zsákutca, csapda, útvesztő.
Meglátni, megfigyelni, elfogadni. Nem sajnálni az időt, nem félteni a kényelmet, nem sajnálni és nem félteni magunkat.
Meglátni a hibát, a bűnt, megfigyelni, megérteni, elfogadni az embert, és elfogadni az elfogadottságot. A kegyelmet.
Eszembe jut most egy apró kis változás az életemben. Hogy hogyan szoktam le a cigiről. – Utáltam, hogy szívom, de szívtam. Valami azt hazudta bennem, hogy az nekem jár. Hogy az az én időm. Volt, hogy megérintett, amikor valaki azzal jött, hogy a testem a Szentlélek temploma és nem egy gyárkémény, de volt, hogy csak bosszantott. Megpróbáltam néha letenni, de nem volt az egészben erő. Mint ahogyan nincs az elvárásban, a látszatban és a számonkérésben. Egyszer, amikor kimentem a tornácra rágyújtani, éreztem Jézus jelenlétét. Letettem a cigit a kerti asztalra azzal a gondolattal, hogy a jelenlétében mégsem gyújthatok rá. Majd később – gondoltam. Mikor később? – jött rögtön a következő gondolat. Majd, ha már nem leszek a jelenlétében? Majd, ha már elment? De ez milyen abszurd! Hát nem azt mondta, hogy „veletek vagyok minden napon”?
Elfogadni, hogy elfogad. Elfogadni, hogy nem vádol. Elfogadni, hogy nem vet meg. Elfogadni, hogy jelen van. Nem én változom, Ő az, aki megváltoztat. Nem én újulok meg, Ő ad megújulást. A léte. A jelenléte. Amiből nem menekülök ki, amit nem hárítok el, ami után vágyakozom, amit úton-útfélen keresek.
