Tisztújítás előtt állunk. Ilyenkor óhatatlanul többet gondolkodunk vezetésről, felelősségről, az egyház állapotáról. Az elmúlt évek tapasztalatai pedig bőven adnak ehhez szempontokat.
Voltak helyzetek, amelyeket nem sikerült jól kezelnünk. Voltak kérdések, amelyekről nehéz volt szabadon beszélni, és olyan időszakok is, amikor nem volt könnyű különbséget tenni kritika és támadás, hűség és lojalitás között. Ezekre érdemes visszanéznünk. Nem azért, hogy újra és újra számon kérjük egymást, hanem mert abból, amit megértünk, tanulhatunk is.
A gyógyulás azonban több ennél.
Nemcsak azt érdemes megkérdeznünk, mi romlott el, hanem azt is: milyen egyházban szeretnénk szolgálni?
Református egyházban különösen fontos, hogyan gondolkodunk a vezetésről. A püspök, az esperes, a főgondnok közülünk választott tisztségviselő. Megbízatást kap egy időre, hogy a rábízott területen szolgálja a közösséget. A tisztség nem elválaszt egymástól bennünket, hanem másfajta felelősséget ad.
Ez a hétköznapokban válik láthatóvá. Abban, hogyan tudunk bánni azokkal, akik nem értenek velünk egyet. Meghalljuk-e a kellemetlen kérdést is. Ugyanazokat a mércéket alkalmazzuk-e mindenkire. Tudunk-e igazságosan bánni a pénzzel, a lehetőségekkel és az információval. Van-e helye mellettünk más véleménynek. Lehet-e úgy kritikát mondani, hogy közben nem kérdőjeleződik meg az egymáshoz tartozásunk.
Mert a közülünk választott vezetőnek nem alattvalói vannak, hanem testvérei és szolgatársai.
És legalább ilyen fontos, hogy miről szól a vezetés. Miközben sok vezetői energiát lekötnek az egyház belső ügyei, ott vannak azok a kérdések, amelyek miatt egyáltalán szükségünk van egyházkormányzásra.
Hogy vannak a lelkészeink? Meg lehet-e élni a szolgálatból? Észrevesszük-e azt, aki elfáradt, magára maradt vagy lassan kiég? Kap-e tényleges, gyógyító segítséget? Mi lesz a kicsi, fogyó gyülekezetekkel? Hogyan érjük el azokat, akiknek az egyház már idegen világ? Hogyan adjuk tovább a hitet a következő nemzedéknek? Hogyan lesznek a gyülekezeteinkből valódi közösségek? Hogyan beszélünk Krisztusról hitelesen? Hogyan vagyunk jelen egy olyan világban, amely ünnepi alkalmakon még igényt tart az egyház jelenlétére, de arra, amit Krisztusról mondunk, egyre kevésbé kíváncsi? És végül, de mindennek a gyökereként: hogyan tudunk Isten jelenlétében lenni és maradni?
És van még valami, amiről talán kevesebbet beszélünk, mint kellene: a megbecsülésről.
Kevés megerősítést kapunk. Kívülről alig, de egymástól is keveset. Pedig gyülekezetek százai élnek és működnek azért, mert lelkészek, gondnokok, presbiterek, hittanoktatók, kántorok és önkéntesek évről évre teszik a dolgukat. Temetnek, keresztelnek, beteget látogatnak, gyereket tanítanak, közösséget szerveznek, épületet javítanak, konfliktust hordoznak, és vasárnap újra odaállnak a szószékre.
Nem hibátlan emberek. Önvizsgálatra és bűnbánatra mindannyiunknak szükségünk van ott, ahol vétettünk. De szükségünk van arra is, hogy észrevegyük és megerősítsük egymásban azt, ami jó.
Mert a gyógyítás az egészséges részek megerősítését is jelenti.
Észrevenni, ami jól működik. Megköszönni a tisztességes munkát. Teret adni annak, aki kérdez. Komolyan venni azt, aki kritikát fogalmaz meg. Segíteni azt, aki elfáradt. Lehetőséget adni annak, akinek van ötlete. Igazságosan bánni azzal, amit közösen bíztunk valakire.
Egy tisztújítás önmagában nem változtat meg egy egyházi kultúrát. Embereket választunk, de velük együtt működésmódokat is továbbviszünk – vagy lassan alakítani kezdünk.
Talán ezért nem csak azt érdemes néznünk, ki milyen tisztséget tölt majd be, hanem azt is, milyen egyházat épít most a maga helyén.
Olyat, amelyben lehet beszélni? Amelyben a vezető örül az erős munkatársaknak, és a kritikában is képes meghallani azt, ami segíthet? Amelyben a kapcsolatok nem írják felül a tisztességet? Amelyben megbecsüljük egymás munkáját? Amelyben a vezető tudja, hogy a ráruházott hatalom kölcsönkapott és időleges?
És amelyben mindannyian tudjuk: az egyháznak Ura már van.