Behavaztunk. Ami pár tíz éve még rutinban volt: hogy sózzuk, hogy lapátoljuk, hogy miként vezetünk ilyenkor, vagy honnan rántjuk elő a családi szánkót… az évek óta kiment az izommemóriából. Hiszen mikor volt utoljára egy kiadós hó, vagy tartós mínusz? Igazán gyerekkoromból tudok ilyet felidézni. És ami nem következik ránk, ami nem jön elő újra és újra, azt elfelejtjük.
Mázli, hogy mi egyébként az őszi levélrengeteghez is előszeretettel használjuk a hólapátot, különben bizonyára azt se tudnánk, merre keressünk, ahogy szánkó sem érhető el égen-földön. „Ami nem gyakorlódik, az felejtődik” – vagy valami ilyesmi szenvedő szerkezet volt a mondása a zongora tanárnőmnek. Bizony elfelejtettük, milyen számolni a hóval.
Szeretem a havat, mert belassít. Az maga egy lelkigyakorlat, hogy nem nyomhatom tövig a pedált a szokásos türelmetlenséggel. Sőt gyalog is igen-igen óvatosan kell tipegnem, mert a porhó alatt itt-ott jég várja, hogy leültessen. Számolni kell plusz idővel. Alaposabban készülni: ne most kopogjon a tank, hátha kerülni kell, mert csak a fő útvonal van takarítva.
Szeretem a havat, mert eltakarja a ronda betont, a sarat, a lekopaszodott, koronájukat vesztett fákat, mintha az egész táj egy jóságos damaszt abroszt kapna. Világosabb az éjszaka, mert még a hold fényét is annyira tudja tükrözni a hó. És különösen szeretem ilyenkor, hogy az alig látott szomszédokkal is van mód találkozni: ő is dobálja, én is söpröm. Aztán lehet, hogy egy fél óra múlva újra…
A hó kicsit visszahoz bennünket egy elfeledett emberi tempóba és keretekhez. Abba a fordulatszámba, amit még a lelkünk is ért és élni képes.
Lehet, hogy nem is a hó, hanem a lassulás maga a titok? Lehet, hogy ha akár kánikulában, de tudnánk kevesebbet tenni és kevesebb felé menni, akkor mindez lapátolás nélkül is megtörténne? Nem tudom lemodellezni, inkább most csak élvezem.
És felidézem azokat az igéket, amelyekben arról beszél a biblia, miként leszünk tiszták, mint a hó.
