Az elmúlt szombaton szokatlan kompánia töltötte meg a Grupama aréna VIP vendégek számára kialakított részeit. Nem focidrukkerek, sőt nem is konferenciázó üzletemberek, hanem együtt imádkozó és éneklő lelkészek. Érződött is a biztonságiak és pincérek mozgolódásán, hogy sok mindent láttak már, de ilyet még nem. Ahogy a pálya fölötti kivetítőn is volt már sok minden, de az Élő Ige Éve még nem. „Majd ezren voltak a lelkészek” – írták a híroldalak, én azért közelebb érzem a kilencszázhoz, de nem veszünk rajta össze. A szervezést is lehet vitatni, irtó sok volt a frontális rész, ha értékes is volt a tartalom. Mégis nagyon fontos volt, hogy úgy-ahogy, de elinduljon és remélhetőleg később hagyománnyá, alappá váljon a lelkészek találkozása. Volt évfolyamtársak, hasonló gyülekezeti sorsok tanúi, barátok, ilyen-olyan körből egymást ismerők jöttek össze kávék, vagy az ebéd fölött, esetleg úton a templomba. Ismerős arcok, akiket nincs mód napi vagy heti szinten megölelni, pedig tudjuk, hogy egy az indíttatásunk, látásunk, gazdánk. És új ismeretségek is, hiszen a másik szolgatársa az enyém is, a sorban, a büfében, a szomszéd ülésen szintén olyan ül, akivel ugyanannak a gazdának számolunk el a sáfárságunkkal.
A hálózatosodás nagy áldás. A nőkről például azt mondják, nem csak holmi anyagcsere folyamatok miatt élnek tovább, hanem mert több kapcsolatot tartanak fenn, amelyek éltetik őket: hol épp kritikával, hogy vigasszal, hogy tanáccsal, egyszerű emberi interakciókkal. Már csak azzal is, hogy számon tartjuk egymást. Előbb kérdezünk, minthogy magunkat őrölnénk, előbb osztjuk meg az örömünk, vagy bajunk, minthogy az terhessé válna egymagunknak.
De a Gyökössy Intézet kutatása is azt találta (rárímelve külföldi eredményekre is), hogy azok a lelkészek vannak jobban és érzik eredményesebbnek a munkájukat, akiknek van lelkészi kisköre és mentora is akár, aki lelki szempontból tanácsolja: mikor mit olvasson, hogy nézzen rá megfrissülő szemmel az igére, hogy táplálja az Istenképét. Akik leginkább be vannak ágyazva, sok kapcsolatot tartanak fenn, esetleg megyei, kerületi, országos szinten is látnak el feladatot: ők érzik a legjobban magukat.
Sőt azok a közösségek is időtállóbbak, megtartóak és erősebbek, ahol nem csak egy központi emberhez (legyen az edző, tanár, lelkész vagy csak a buli hangulati közepét képező személy) kapcsolódnak, hanem több szállal, több ismeretséggel sokfelé nyúlnak ki a láthatatlan csápjaik.
Azonban valószínűleg ez is olyan, mint sok más segítő, jó hatású dolog: hogy ép azok nincsenek benne, nem nyitnak felé, akiknek a legnagyobb szükségük volna rá. Elmagányosodó papok és lelkészek hadának nincs olyan kapcsolata egy sem, aki megmondaná, ha a szószékre készületlenül állt volna, vagy tárgyi tévedést mondana, vagy lenn felejtette volna a zipzárját. Nyomorult egy sors pedig az, amiben az egyszem mérce önmagamnak önmagam vagyok, amikor nem füröszthetem másban az arcom, és Istenre is csak a magam egyetlen nézőpontjából nézek. Mennyit adhatunk egymásnak Istenismeretből, lelki megélésekből, háttérimádságból és önismeretből is!
Különös kegyelmünk nekünk Dunántúliaknak, hogy ki sem kell várnunk azt, hogy jövőre megszervezik-e újra a Grupamában, vagy máshol országos szinten a találkozót, mert vár ránk a nyári REND. Tatán, a június 21-23-ai hétvégén újra adott a találkozás lehetősége. (Megjegyzem nem kizárólag a Dunántúli reformátusoknak, bár rájuk célozva.) A számtalan értékes program mellett és között van mód megállítani egy-egy barátot, vagy új ismeretséget kötni, és ezzel hosszabbítani meg egymás életét és lelkészként pedig sikeresebbé, áldottabbá téve egymást a szolgálatban.
A találkozásaink túlnyúlnak rajtunk, felmutatnak Istenre, és a közösségeink is megérezhetik a jó hatását. Ne csak magunk jöjjünk, hanem hívjuk el magukkal azokat is, akik a legkevésbé jönnének maguktól. Valószínűleg még inkább szükségük van a támogató, gyógyító, éltető közösségre, mint azoknak, akik alig várják a Református Egyházi Napokat itt a Dunántúlon.
