Amikor kisgyermek voltam, még nem voltak gyermekistentiszteletek vagy külön baba-mama szobák a templomokban, gyülekezeti házakban. Egy-egy hosszabb prédikáció alatt eluntam magam és az énekeskönyv lapozgatásában találtam „vígaszt”. Aztán a prófétai imádságnál (hosszabb ima az igehirdetés után) izegtem-mozogtam, babráltam az imára kulcsolt kezeimmel, és leselkedtem, mivel tudtam, hogy az imádság alatt be kell csukni a szemünket, de jó volt „ellenőrizni” a többieket. Nem mondom, hogy nagyon szerettem istentiszteletre járni akkor, amikor más gyermekek nem nagyon voltak a templomban, de úgy emlékszem nem volt kibírhatatlan. Sőt, bármilyen meglepő, haloványan ugyan, de még pár igehirdetésre is emlékszem.
Más volt a helyzet akkor, amikor már a karzaton ültem a barátnőimmel, és bizony sokszor meg kellett tárgyalnunk a nagyon sürgető dolgokat, amihez a cetlizést választottuk (hol volt akkor még a messenger?…). A barátnőm nagypapája aztán egyszer ezt észrevette és ránk szólt – jogosan. Többször nem fordult elő. Kiskamaszok voltunk, zizegő, határokat feszegető tinédzserek, akik keresték önmagukat és titkon Istent.
15 évesen kántor lettem a gyülekezetünkben, és onnantól kezdve nem volt túl sok választásom, koncentrálnom kellett a liturgiára, az énekszámokra, hallanom kellett a lelkész és a gyülekezet énekét, szóval figyelnem kellett. Szép időszak volt, és ezt akkor is úgy éltem meg, noha minden vasárnap reggel rettentően izgultam, gyakoroltam, korán keltem, volt, hogy lefagytak a kezeim az orgonapadon ülve, de ebben az időben találtam Istenre. Lassan megismertem mi a különbség a „szereplés” és a szolgálat között, és a kezdeti izgulás után arra lettem figyelmes, hogy az igehirdetések rímelnek az életemmel, megszólítanak. Újra „cetliztem”, de már igehelyeket, fontos mondatokat írtam a lapokra.
Később fordult a kocka. Már én álltam a szószéken és néztem a kisgyermekeket a szüleik mellett ülve, ahogy rajzolnak vagy az énekeskönyvet lapozgatják; fiatalokat, akik a karzaton ültek és a telefon fénye néha megvilágította az arcukat. Főleg azoknak a gyermekeknek örültem, akik végigülték a felnőtt istentiszteletet. Büszke voltam rájuk, és kicsit magamra is ismertem.
Ma már ismét más a helyzet, mert én viszem a saját gyermekem Isten házába. Az elmúlt napokban többször eszembe jutott Jézus mondata: „Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket…” A teljes igeszakasz, amiben ez a félmondat elhangzik, így szól:
„Ekkor kisgyermekeket vittek hozzá, hogy megérintse őket, a tanítványok azonban rájuk szóltak.
Amikor ezt Jézus észrevette, megharagudott, és így szólt hozzájuk: „Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne tiltsátok el tőlem őket, mert ilyeneké az Isten országa.
Bizony, mondom néktek: aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen sem megy be abba.”
Ekkor átölelte és kezét rájuk téve megáldotta őket” (Márk 10, 13-16)
A tanítványok akadályozzák az asszonyokat, akik azért viszik a gyermekeiket a rabbi, azaz Jézus elé, hogy az megáldja őket. Nem a rossz szándék vezérli a tanítványokat, hanem a tudatlanság. Jézus korában ugyanis a gyermek, aki nem tudott olvasni, tehát nem ismerte a Tórát, nem szerezhetett Isten előtt érdemeket sem, így kvázi a félreállíthatóság „szimbólumává” vált. Ezért jogosnak is nevezhetnénk a tanítványok hozzáállását, hiszen abban a korban a gyermek a társadalom perifériájára szorult. Jézus megharagszik és példaként állítja a gyermekeket a tanítványok elé, mint mondja: „ilyeneké az Isten országa”.
Ugye, milyen furcsa lenne, ha minden vasárnap ott állna valaki a templom bejáratánál és hazaküldené a kisgyermekeket? Nyilván ma már megbotránkoztató lenne. A legtöbb ember örül, ha gyermekeket lát Isten hajlékában, és mivel sok gyülekezetben már van gyermekistentisztelet, azt sem lehet mondani, hogy „zavarná” a felnőtteket hangoskodással a kisgyermek. (Itt jegyezném meg, hogy noha nagyon jó dolog a gyermekistentisztelet, azért fontos volna az is, hogy „rendes” templomi alkalmon is részt vegyenek a gyermekek, hiszen ez fogja őket valójában szocializálni a gyülekezeti életre.)
Ez eddig rendben van. Na de mi van azokkal, akik még nem elég nagyok a gyermekistentisztelethez? A kisbabákkal, karonülőkkel, vagyis az én alig 5 hónapos kisfiammal? Szabad istentiszteletre vinni a csecsemőket? Vagy szépen várja meg a keresztelő alkalmát, és akkor majd „elválik”, hogy bírja-e a gyerek? A kérdés nem csak azért fontos, mert számomra időszerű, hanem mert úgy tapasztalom, hogy sokan félnek templomba vinni a kisbabájukat, mert biztosan sírni fog, nem bírja, esetleg nem nézik jó szemmel, ha ki kell vele menni, és a többi. Nagyrészt akkor lát a legtöbb gyülekezet kisbabát, amikor keresztelő van, vagy ha van náluk baba-mama szoba, ahonnan az anyukák kihangosítva tudják hallgatni az alkalmakat. Van-e valamilyen etikett arra nézve, hogy hová üljön a babakocsit toló anyuka a templomban? Lehet-e sétálgatni a kisbabával a padok mellett? Vagy, hogy mi az a pont, amikor már valóban zavaró lehet egy kisbaba hangja? Nyilván ez is mindenkinél más. Keresztelők esetében figyeltem meg, hogy néhányan, amikor kettőt gőgicsél a gyermek, már rögtön kiviszik a templomból, mások pedig az ordító kisbabának kulcsot csörgetnek, hátha megnyugszik. (Nyilván nem…) Szeretném azt gondolni, hogy mint megannyi másban, itt is van arany középút, amit megtalálnak azok, akik veszik a bátorságot és kisbabával mennek templomba. A kisbabás anyukáknak is ugyanolyan szükségük van a közösségi hitmegélésre, a vasárnap megszentelésére, ezért sajnálom azokat, akik valamiért ódzkodnak, félnek a templomba járástól, vagy valóban olyan érzékeny a kisbabájuk, a napirendjük, vagy bármi, ami miatt képtelenek akár hónapokig, évekig templomba menni. Most, hogy a koronavírus járvány ötödik hulláma – mondhatni – lecsengőben van, ismét megnyílik még a „félősebb” anyukáknak is a lehetőség, hogy gyermeküket elhozzák a templomba, és „engedjék Jézushoz” már egészen kicsi korban is.
Én hálás vagyok, hogy voltak olyan szüleim, nagyszüleim, lelkészem, aki nem akadályozott abban, hogy gyermekként ott legyek közel Hozzá. Hogy része lett az életemnek egy olyan gyülekezeti közösség is (Nagyigmándon), ahová már én is vihetem a kisbabám, és még ha csak pár hónaposan is, de megérezheti a befogadó szeretetet. Mert tudom, hogy egy csecsemő még nem sokat ért az igehirdetésből, mégis talán megmarad benne pár dallam, hangok, érzések, vagy az, hogy milyen sok mosolygós, kedves ember veszi körül…
Mi történt Zsigmonddal az első istentiszteletein? Hogyan „viselkedett”? A kezdő ének alatt elszenderült, az imádság alatt elaludt, kicsit szuszogott, majd az alkalom végén, a templom előtt nagyokat mosolygott. Aztán hogy pár év múlva milyen lesz a hozzáállása, nem tudom. Talán azt is megírom.