Hittanóra, 2. osztály:
-Kérlek, rajzoljátok le a példaképeteket! Kire szeretnétek hasonlítani?
-Ha felnövök, olyan szeretnék lenni, mint az őrök a Squid Gamben. Lesz egy nagy puskám nekem is, és sok pénzt keresek majd vele.
-A szüleid megengedik, hogy ilyen filmeket nézz?
-Apával néztük. Jó film.
-De egy csomó embert meggyilkolnak benne! Téged nem zavar? Nem félsz tőle?
-Néha.
Hittanóra előtti szünet 5. osztály, egy elcsípett fantáziafoszlány két diák között:
-Akkor majd odamegyek és belenyomom a szívedbe a kést!
-Tudod, mit jelent, amit most mondtál?
-De ez csak viccből mondtam!
-Mi abban a vicces, hogy így beszéltek egymással?
Az óra első felében a kimondott szó hatalmáról beszéltünk, majd mondaniuk kellett két tulajdonságot, amit értékelnek a társaikban. Nehéz volt, mert otthon és sajnos az iskolában is ritkán értékelik őket csak a létezésük miatt. Előbb teljesíteni kell, ki kell érdemelni a dicséretet és szeretetet. Ezt tanulják meg. Nincs feltétel nélküli szeretet az életükben. A miénkben van?
Hittanóra, 8. osztály:
-Már nem ide járnak ezek a fiúk, de az instára felteszik mindig, amiket csinálnak. Valami port szívnak meg füveznek. 3 szál cigiért fenyegettek baltával valakit. Elkapták őket és a javítóból mennek majd a börtönbe.
-Vannak ezeknek a gyerekeknek szülei?
-Kettőnek igen, a harmadik nevelőszülőknél volt, de sohasem aludt otthon.
-Szerintetek ki a felelős, amiért ide jutottak?
-Ők, meg a szüleik.
Egy-egy ilyen óra után, és persze az extra információk hallatán, felteszem magamnak a kérdést: hogy jutottunk idáig? Tudom, naiv gondolat, mert mióta világ a világ és az ember akaratosságának átka sújtja, mindig is jelen volt az erőszak. Csak most mintha jobban tombolna és mégis teljesen elfogadott. Megkockáztatom, csodált torztükör. Mintha a nagy szabadság egyenlő volna a féktelen nyelvi brutalitással is, ami túl könnyen, szinte természetes módon csúszik át tettlegességbe. Bizonyos vulgáris szavak használata szinte már evidencia a beszélgetésekben. Fel sem tűnik, hogy olyan szavakat ékelnek be, melyek eredetileg a harag, frusztráció vagy düh nyomatékosítását szolgálták. Egy békés beszédbe alattomos kígyóként kúszik be az agresszió. Milyen valóságot és tudatállapotot rejtenek szavaink?
A fejlődéslélektan szerint a káromkodás a kamaszkor természetes velejárója. A határokat feszegető fiatal mindenféle értelemben keresi a maga helyét a világban, beleértve a szavak általi önkifejezést. A felnőtt korral azonban a káromkodás egyre inkább kikopik a szóhasználatból, ahogy sok egyéb szélsőség is. Elméletileg; a gyakorlat viszont teljesen mást mutat. Az emberek hétköznapi beszédét hallgatva vajon következtethetünk arra, hogy egy olyan társadalomban élünk, melynek tagjai, nem is olyan kevesen, megrekedtek a mentális fejlődésben és nem érték el az érett felnőtt kort? Nem tudom, talán. Ennél biztosan árnyaltabb a kép.
Minden esetre erőteljes elégedetlenség és frusztráció érzékelhető társadalmunkban a csak beszélt nyelvet figyelve. A kommentek világa ennél még durvább. A megküzdésre való hajlam és képesség egyre gyengül, ezzel egyidejűleg a verbális erőszak egyre fokozódik. Bárkiről lehet bármit állítani és úgy méltatni, mintha csak egy kispajtás volna a homokozóból. Nem számít az életkora, a neme, az esetleges szakértelme a témában, de még az sem, hogy ember. A tekintély szavunk illékony selyemmé halványult. Dicsőségnek és elégtételnek tűnik egy megrekedt gyermeki brutalitás védőpajzsa mögé bújni. Jól megmondani, leteremteni, kioktatni. Szavakkal verni.
Ennek az embernek világról alkotott elképzelése szerint itt egymásnak csak áldozatai lehetünk, ezért kénytelenek vagyunk harapni. Inkább ő harap, minthogy megharapják. Az ilyen ember állandó küzdelemben van politikai párttal, a különböző intézményekkel, munkatársakkal, családdal, a szerelmével, de még önmagával is. Istent meg eleve kizárja. Ebben a szellemiségben neveli gyermekét, akinek az ingerküszöbe folyamatosan emelkedik, így nem érzékeli mennyire durva a másik ember halála, vagy csupán a verbális bántalmazása. Lényeg, hogy pénz és hatalom van belőle. Aztán csak feszeng, és nem fér a bőrébe, mert nem tudja, mi van vele, de valami nem jó.
Valami tényleg nem jó.
