A lányom még alsós volt, elaludt a kocsiban suli után, ahogy a nagytesóra vártunk. Egy darabig csak gyönyörködtem a kis pofijában, aztán arra gondoltam, hogy átnézem a füzeteit, ezzel is kihasználva az időt. Drága kis kezével rajzolt betűk, egyik-másik egészen szépre sikerült! A tanító néni kedvesen meg is jutalmazta az igyekezetét, mosolygós napocskás nyomdát adott a lap aljára.
Egy másik anyuka állt meg a mellettünk parkoló autónál, és türelmetlenül próbálta szaporább léptekre bírni a kislányát, aki a frissen lehullott platánlevelek szőnyegén vonszolta maga után jókora táskáját. Fáradt kis szemeivel megértésért esedezett, ahogyan az anyukájára nézett, de nem szólt semmit. Az anya ellenben hangosan perlekedett vele. Ahogy az autó ajtaját magukra csukta, már csak a gesztusokat lehetett látni, a hangok elnémultak. A kislány szomorú arccal nézett kifelé az ablakon. Amikor egy pár másodpercre találkozott a tekintetünk, szinte éreztem én is a szomorúságát.
Találtam egy kitépett lapot a füzetek között. Nem gondolkodtam, csak úgy elkezdtem rajzolni rá, mint az órán unatkozó gyerek. Napocska lett. Mosolygós napocska, pici szívek között. Aztán jött bele ez a „Tisztelt Szülők!” Bárcsak odaadhatnám annak az anyukának, – gondoltam. Azzal lefotóztam a napocskát, és ment a Facebookra. Tízezernél is többen osztották meg, még aznap. Az egyetlen „írásom”, ami nagyot ment a neten.
Mentálhigiénés szakemberként volt jópár olyan beszélgetésem, amiben az derült ki, hogy valaki gyerekkorában nem kapta meg azt a szeretetet, törődést, figyelmet, elfogadást, amire vágyott, és ez olyan kezelhetetlen űrt hagyott benne, ami miatt rendszeresen szorongott, ismétlődően áldozatszerepbe került, kötődési nehézséggel, indulatkezelési vagy egyéb életvezetési problémával küzdött.
Gyermeknap van. Azt gondolom, hogy szinte mindannyian egyetértünk abban, hogy a gyerekeink azok, akikért minden áldozatot vállalunk, és akiknek mindent meg akarunk adni. Ne tévesszük szem elől, hogy elsősorban ránk van szükségük! A velünk való közösségre. A velünk való szeretetközösségre. Mi mintázzuk eléjük a saját életünk példájával, a hozzájuk való viszonyulásunkkal, hogy mi az a szeretet. Micsoda felelősség ez nekünk, akik tudjuk, hogy Isten szeretet! (I.Ján. 4:16.) A velünk való kapcsolatuk határozza meg számukra, hogy hogyan fognak tudni kapcsolódni. Egymáshoz, gyülekezethez és Istenhez! A tőlünk kapott szeretetmuníció és a rólunk vett példa adja, hogy hogyan fogják tudni kezelni a problémákat, hogyan fognak tudni megküzdeni a nehézségekkel. – Mindent megadnál nekik? Lehoznád értük a csillagokat az égről? Azt hiszem, elég, ha önmagadból a legjobbat adod.
Abbahagynám. Lehetne itt a vége. Csak érzem a levegőben vibráló kérdések feszültségét. – És mi van, ha nem tudtam őket mindig jól szeretni? Mi van, ha épp’ hogy csak mostanában szembesülök annak a tényével, hogy nagyon önző voltam, nagyon magammal voltam elfoglalva, amikor annak lett volna az ideje, hogy odaadjam nekik magam? Mondjuk, mert bennem is jókora az a bizonyos űr. Mi van ha gyenge vagyok/voltam ahhoz, hogy hiteles legyek? Mi van, ha … ? Azt gondolom, hogy jó esetben bűnbánat, könyörgés, reménység és Isten kegyelméből gyógyulás és megújulás! Akkor is, ha lehetetlennek tűnik. “Mert Istennek semmi sem lehetetlen.” (Lukács 1:37.) És mert Krisztusban mi az Ő gyermekei vagyunk! Együtt, a mi gyermekeinkkel.
