A gyerekek folyamatosan itt vannak velünk, tele van – hála Istennek – velük a világunk, itt szaladgálnak, üldögélnek, játszanak, itt kiabálnak, sírnak vagy nevetnek, durcáskodnak vagy szeretnek, és olyan sokfélék, mint ahány ember. Mert azok, kicsi emberek.
Ők a jövőnk – szoktuk mondani, ezt kellene látni, mikor rájuk nézünk, hálásan és felelősséggel. De ők a múltunk is, mert kicsiségükben, kiszolgáltatottságukban, de kíváncsiságukban és bátorságukban is látjuk, láthatjuk néhai önmagunkat. Néha.
(És amikor az élet kemény kérdéseket tesz fel nekünk önmagunkról, rájövünk, hogy e visszanézés nélkül, gyermeki önmagunk megértése nélkül sem felelni, sem továbblépni nem tudunk.)
Sokszor gond és sokszor öröm a gyermek, bele sem gondolunk létük jellegzetességeibe és jelentőségébe, mikor a mindennapi rohanásban család-fenntartunk, nevelünk, tüzet oltunk, öltöztetünk-etetünk. Aztán meg sóhajtozunk, mikor közel jön annak igazsága, hogy kis gyerek – kis gond, nagy gyerek – nagy gond…
Azért van, hogy megtorpanunk időnként, hogy reflektáljunk erre a csodára, amit a gyermek és a gyermekség jelent. Főleg inkább mikor valami komoly gond támad (talán még szakember segítségére is szükség van), vagy mikor valami meglepően kiemelkedőt tesz vagy mond az a gyermek.
No meg ilyenkor, gyermeknap táján…
Keresztény ember ilyenkor is ki tudja nyitni a Bibliáját, és éppenséggel szembesül is mindjárt a gyermekség megítélésének szentírásbeli kettősségével.
Ott vannak azok a gyönyörű Igék, melyek arról szólnak, hogy a gyermek jutalom és ajándék. Az a sok szép és gyengéd szeretettel teli kép, ahogyan Isten az Ő népét gyermekeiként mutatja be. Ahogy Jézus ujjongva ad hálát az Atyának, hogy az Ő Országának igazságait elrejtette a „nagyok és okosak” elől és felfedte a „gyermekeknek”, és rámutat, mikor beteljesedik a zsoltáros próféciája, hogy íme, gyermekek szája által szerez Isten dicséretet.
És ott van a sokat emlegetett példa három evangéliumban is, hogy Isten Országába csak az juthat be, aki úgy fogadja, mint egy kisgyermek.
Közben meg olvassuk a korinthusi levélben, hogy el kell hagyni a gyermeki dolgokat, és hogy ne legyünk a rosszban, meg a hitben kiskorúak és a gondolkozásban gyermekek, hanem legyünk érettek! És Pál rápirít azokra, akiket még mindig tejnek eledelével kell táplálnia, mert nem lettek felnőttekké a hitben…
Én azt gondolom, hogy nem ellentmondás ez, hanem a Szentírás gazdagsága és útmutató bölcsessége.
Tanít minket kikerülni a modern kori nyugati civilizációnk csapdáját, mely kisistent csinál a gyerekből, és a laissez faire szélsőségében minden korláttól, azaz biztonságot adó kerettől megfosztja. Tanít szembesülni a saját, felnőttkorba is áthurcolt infantilizmusunkkal, akár társadalmi szintű éretlenségünkkel és felelőtlenségünkkel. Segít törekedni az érettségre az Istennel való kapcsolatunkban, a hitünkben is.
Ugyanakkor tanít gyermeki bizalomra és kötődni tudásra Isten felé. Tudatosítja kicsinységünket, rászorultságunkat, elégtelen voltunkat. Beszél Istennek hozzánk lehajló, végtelen és elfogadó, gyengéd szeretetéről – arról, ami nélkül éppenséggel nincs életünk! Arról, hogy hogyan örül nekünk, hogyan gyönyörködik bennünk, hogyan gondoskodik és keresi szüntelenül a szívünket…
Szóval, igen, egyszerre követendő példa és meghaladandó állapot a gyermek. Tanító, akit tanítanunk kell, nevel, hogy tudjuk nevelni/növelni – az önmagunkban élőt is. Hálával és felelősséggel.
