Gyónási titoktartás – nem csak katolikusoknak

Közeledik a reformáció ünnepe, emléknapja, és mióta az ötszáz éves évfordulón gazdagabbak lettünk egy reformátori szoborcsoporttal – Luther, Kálvin és Dévai-Bíró fából kifaragva – kint szabadtéren is megemlékezünk. Egy Ige, néhány gondolat, egy vers, imádság, ének…
Itt állnak a „fiúk” az óparókia kertjében, szemben a gyülekezeti házzal, átellenben a templommal. Nem zárja el őket kerítés, olyan, mintha köztéren lennének. Bárki bármikor odasétálhat, elolvashatja a neveket és a bibliai idézetet: Az igaz ember hitből él.
Ha az udvarunkból nézek rájuk, kicsit kitakarva őket, elém magasodik egy sokkal régebbi szobor kőből. János „hivatalból” áll ott évszázadok óta, merthogy a két telek közti út alatt patak folyik át, szóval az úttest ezen szakasza tulajdonképpen híd, csak nem látszik rajta. Nepomuki Szent János pediglen a hidak védőszentje. (És a gyónásé is!)
Sok településen lehet jellegzetes szobrát látni hidak mellett, és nálunk is ezért áll itt – furcsa mód épp a református parókia kapuja előtt. Pár éve felújították és elforgatták kicsit, hogy legalább a nem messze álló katolikus templom felé nézzen szegény, hamár a mi református köreinkben kell álldogálnia.
Engem nem zavar János, sőt mindig elgondolkodtat a példája. A 14. század második felében élt, és nagyon fiatalon, a negyvenes éveiben halt mártírhalált IV. Vencel cseh király áldozataként. A prágai érsek helynöke volt és komoly egyházjogász.
A hagyomány szerint Johanna királyné gyóntatójaként nem volt hajlandó megszegni a gyónási titkot. Vagyis a féltékeny király fenyegetőzése ellenére sem árulta el, hogy mit vallott be gyónásában a hűtlenséggel gyanúsított királyné. A király 1393-ban elfogatta Jánost, kegyetlenül megkínoztatta (a kínzásban állítólag személyesen is részt vett), és végül a Károly hídról a Moldva folyóba dobatta.
A gyónási titoktartás általában akkor válik témává, amikor valaki köztörvényes bűncselekményt gyón meg, ilyenkor komoly lelkiismereti kérdéssé lesz a helyzet. Csakhogy az esetek nagy többségében nem ilyesmiről van szó.
A katolikus gyóntatópapok titoktartásra kötelezettek, de hát érthető is ez, hiszen az emberi test és lélek gondozásának egyik legalapvetőbb feltétele a bizalom. És ez érvényes minden ilyen hivatásra, jogászokra, orvosokra és bizony a protestáns lelkészekre is! Csak nem tudom, elég komolyan vesszük-e… Hogy egy bizalmas beszélgetésből semmit, egyetlen szót sem vihetünk ki, még a családtagjainknak sem!
Vannak néhol lelkészi kiskörök, szorgalmazzák is elöljáróink, hogy osszuk meg örömeinket és gondjainkat-nehézségeinket kollégákkal, baráti-testvéri körben, a lelki egészség megőrzése végett is. De vannak rossz tapasztalataim és tudom, hogy másoknak is vannak fenntartásaik. Kivel lehetek igazán bizalmas úgy, hogy aztán ne halljam vissza másoktól az elmondottakat?
Én a mentálhigiénés képzésem alatt találkoztam először azzal az abszolút biztonsággal, hogy ami (akár csoportos) szupervízióban elhangzik a négy fal között, az ott is marad. Ott marad. Ennyi. Nem kell ahhoz nagyon pletykás természetűnek lenni, hogy ha ezt a lelkigondozói alaptörvényt nem tanuljuk meg, nem vesszük tényleg végletesen komolyan, nem tanulunk ebben önfegyelmet, akkor nem leszünk más lelke titkainak bizalmára méltók.
És igazából nem kell ehhez papnak, lelkésznek, bármilyen segítőfoglalkozásúnak lenni, jó lenne, ha ez működhetne a hívő testvérrel, igaz baráttal való bizalmas beszélgetéseinkben is. Nekem János, itt szemben az út szélén, kicsit félrebiccentett fejével, ahogy szerényen a sapkáját tartja, ezt juttatja mindig eszembe…