– Jó neked! Te egy olyan győztes alkat vagy. Van rá esetleg valami titkos módszered? – kérdezte széles mosollyal egy kedves ismerősöm.
– Ja. Reggelenként hamarabb ébrednek a félelmeim, mint én, és körbeülik az ágyamat, lesve, hogy mikor mozdul a szemhéjam, hogy aztán elfoglalják rajtam a legjobb helyeket. Mire egészen magamhoz térek, már ott csüng, csimpaszkodik rajtam valamennyi. „Ez nem a te napod! Nem fogod tudni megcsinálni, amit elterveztél. Nem vagy elég kitartó. Gyáva vagy! A hozott mintáid is csapnivalóak. Mit akarsz egyáltalán? Légvárakat építesz, köröket rajzolsz a semmi falára! Ki vagy te?! Kevés vagy…” – folyamatosan suttognak, duruzsolnak. És ahogy hallgatom őket, egyre inkább érzem, hogy igazuk van. Már majdnem könnybe lábad a szemem, amikor végre megszólalok: „Látod, Uram, ez nem az én napom, de Te nekem adhatod ezt a napot is. Magamtól nem tudom megcsinálni, amit elterveztem, de Te alkalmassá tehetsz rá, hogy mégis megcsináljam. Tudod, hogy nincs bennem elég kitartás, de Te tovább tudsz vinni engem, mint ameddig én menni tudok. Látod, milyen gyáva vagyok, de Te bátorsággal töltheted el a szívemet! Nem adott elém senki olyan példát, amit követve biztosan jó célba érnék, de Te a jó útra igazíthatod tétova lépteimet. Sokszor magam se tudom, hogy mit akarok, de Neked biztos terved van az életemre! Néha olyan hiábavalónak tűnik mindaz, amit teszek, de Te áldássá teheted még a tévedéseimet is. Csak egy porszem vagyok. Egy jelentéktelen senki. De Számodra annyira értékes mégis, hogy eljöttél a Földre, meghaltál értem a kereszten és munkába állítottál, hogy elmondjam, milyen végtelen irántunk a szereteted. Veled elég vagyok, Uram, ehhez a naphoz is.” – Azután felkelek, hogy lerázzam magamról a félelmeimet, de már nincsenek ott.
