Akik olvassák a Szentírást, ismerik a történetet a tanítványok elhívásáról. Halászok egy csoportja kimerülten vonja ki hálóját a sikertelen éjszakai munka után, de a fura idegen hatására, kiről semmit nem tudnak, újból bedobják. Nem halászati szakértő kiáltott oda nekik, nem is a főnök, hogy nincs meg a napi norma, meg kell nyomni még egy kicsit, hanem egy ismeretlen ember. Egyetlen szó hatására csoda történt, szinte szakadásig telt a háló hallal, és ezek a halászok már soha nem lehettek ugyanazok, mint akik az éjszakai munka kezdetén voltak. Követőivé váltak az idegennek, kinek neve Jézus, aki immáron emberhalászokká tette őket.
Kezdő horgászként ízlelgetem mostanában ezt az emberhalász kifejezést. Lelkészként fordítva élem meg a fenti történetet. Az egyházi közegből kilépve telepszem le a vízpartra férjemmel, aki egyben mesterem is, hogy tanuljam, hogyan is működik a horgász-halász világ.
Ha létezett volna teológiai tanulmányaim idején „gyülekezetépítési peca”, biztosan jelentkeztem volna. Rengeteg önismerettel jár és sok kérdés, válasz és érzés fogalmazódik meg hitélettel, közösségépítéssel kapcsolatban. Látszólag nem teszek mást csak várom, hogy jöjjenek a halak és mégis óriási hatással van a felszínre mindaz, ami a mélyben történik. Egy különös módja az Istenhez való kapcsolódásnak, ami felfrissíti a szolgálatról alkotott elképzeléseimet és motivál is egyben. Észrevétlenül is egybefonódnak ezek a pillanatok a lelkészi szolgálat kihívásaival.
Elképzelem a lelkészt, mint horgászt és a leendő gyülekezeti tagot, mint halat. Megy a horgász megrakva minden eszközzel, hogy halat fogjon. Többféle úszó, csali, olyan erősnek hitt damil, amit semmi nem tud elszakítani, a legmodernebb kapásjelzők, illatos etetőanyagok és minden egyéb. Mindezt azért, mert nagyon akar egy halat legalább.
Ennek reményében szervezünk a gyülekezetekben is rétegalkalmakat, kézműves foglalkozásokat, mindenféle találkozókat, bált, kirándulást és mindenki hozzákapcsolhatja a maga gyülekezete heti programlistáját. Eltökélten tesszük a dolgunkat, hitünk, mint a horgászdamil, amit semmi nem tépázhat meg. Biztosak vagyunk abban, hogy amivel érkezünk, ellenállhatatlan. A kínálat akkora, hogy valaki csak „rákap”. Muszáj, hogy így legyen, hiszen mindent megtettünk, ami emberileg nézve lehetséges.
Csakhogy általában ott hibázzuk el a dolgokat, és nem csak a horgászatban, hanem az élet minden más területén, hogy a számításainkból kihagyjuk azt a lehetőséget, hogy a másiknak is van egy stratégiája. Felesleges csalódástól, haragtól és kiábrándulástól óvja meg magát az a közösség, mely számol ezzel a lehetőséggel is. Rengeteg tényező befolyásolja ugyanis az egymásra találást, amit sem késleltetni sem sürgetni nem érdemes.
Akkor lett igazán az enyém ez a kép, amikor láttam, hogy kapás van, de nem tudtam pontosan, mikor érdemes elkezdeni feltekerni a damilt. Féltem, hogy elrontom, én pedig nagyon jól akartam csinálni. Végül egy szerencsétlen aprócska hal csüngött kimerülten a horgon. Teljesen feladta míg én a parton abban a hiszemben álltam, hogy finom gilisztával kínálom a halakat és úgy kell nekik, ha nem kérnek belőle.
A legnagyobb kérdésem a horgászattal kapcsolatban mégis az, hogy mi szüksége van Istennek emberhalászokra? Hiszen horgászni, halászni azért megy ki az ember, hogy kifogja és megegye a halat, esetleg szórakozásból. Vagy hogy kivigye a piacra és eladja, de a végeredményt tekintve ugyanaz, a hal elpusztul. Miért mondja hát Jézus, hogy a tanítványai emberhalászok lesznek?
Abban biztos vagyok, hogy Isten nem az ember halálát akarja azzal, hogy magához hívja. Abban is biztos vagyok, hogy nem nyereségvágyból elkövetett egyházalapítás volt a célja, amikor Jézusban megszületett erre a világra. De akkor mi az a mozzanat, ami miatt Jézus ezt az emberhalász kifejezést használja?
Eddigi tapasztalataim alapján a választ az örömben találom és egyre inkább ebben erősödöm meg. A horgász örül a fogásnak, ahogy Isten is örül minden ember megtérésének. De minek örülhet az ember, ha olyan, mint a hal? Annak, hogy Isten lehetővé teszi számára az életet ott, ahol úgy tűnik, fizikai képtelenség megmaradni. A hal nem marad életben a szárazföldön, és az ember sem tud kilépni a világ természeti törvényi alól. Isten viszont meg tudja tenni, hogy ott is életünk legyen, ahol úgy tűnik, nincs tovább. Ez valóban örömhír minden időben.