A nagyhét elején, Jézus virágvasárnapi bevonulása és elfogatása között csak egy apró epizód az özvegyasszony adakozása. Két fillért dob a jeruzsálemi templom előtt álló perselybe, és Jézus ezt látva azt mondja, hogy mindenkinél többet adott. Mert ez volt mindene.
A gazdagok sokkal többet dobtak be áldozati adományként, ezt láthatta mindenki. De Jézus egyértelművé teszi, hogy Isten pontosan tudja, hogy mennyi az annyi. Ez érvényes a mindenkori adakozásunkra. Jézus semmilyen megjegyzést nem fűz ahhoz, hogy ki mennyit ad. Nem dicsér, és nem marasztal el. Ő nem a „mennyit” nézi, hanem az adakozót látja.
Nem számít, hogy mások mit látnak, Ő tényleg pontosan tudja, hogy mennyi van a családi kasszában, hogy milyen összeg éppen mire lett volna szánva, hogy mire van esetleg félretéve, mert be kell fizetni, ki kell fizetni, muszáj megvenni… És azt is látja, hogy épp mire elég az istenbizalmunk, milyen az odaszánásunk, szokásból, illikből, elismerésért vagy Istennel alkudozva-üzletelve adunk.
Ez erős óvás az ítélkezéstől is: a „keveset” adó – szegényebb, ügyetlenebb, idősebb, nehezen megszólaló, jelentéktelennek látott – egyháztag amikor az ő kevéskéjéből ad, lehet, hogy Jézus szemében az a több… Talán nem olyan szép, nem olyan sok, nem hibátlan, de több!
És itt már ott vagyunk, hogy nem feltétlen csak pénzbeli adományokról lehet szó. Bármilyen szolgálat, önodaadás, akár fáradozás, szakértelem, tehetség, szellemi vagy fizikai munka, egyáltalán az időnk odaszánása a közösségért, Isten ügyéért, a gyülekezetünkért lehet adomány.
Az időnk… Az özvegyasszony „panta ton bion” (biosz = földi élet) az egész életét odaadta. Rábízta Istenre teljességgel, mert a lelke mélyén tudta is, hogy az egészet Tőle kapta. Minden addig megéltet, a jelene pillanatát is és mindazt, ami még jön. Ki képes erre?
Hányan vannak, akik magukat istenhívőnek tartják, de szinte soha nem látni őket Isten népe közösségében, nemhogy ilyen-olyan szolgálatban, de még a vasárnaponkénti istentiszteleteken sem. A hét 168 órájából egyetlen egyet sem tudnak odaszánni.
Az „otthon is tudok Bibliát olvasni meg imádkozni” betegség vagy idős kor miatti korlátozottságban lehet valós érv, de vajon egyáltalán hányszor igaz… Tudja-e az, aki így gondolkodik és él, hogy önmagát vonja meg Isten népétől a közösségtől, és önmagától a közösséget? Olyan a gyülekezet, amilyen? Persze! Gyarló és esendő emberek a lelkipásztorral együtt, de épp ezért Krisztusnak szóló odaszánás velük lenni, velük énekelni, imádkozni, beszélgetni, elfogadni, osztozni – és rádöbbenni, hogy közöttük Istennel lehet találkozni…
Lelkészként magam is csak nézek az Ige tükrébe. Erre a hivatásra tettem fel az életem, lehettem volna sok minden más is, de nem lettem. Akkor most én beledobtam Isten perselyébe a kétfillér életemet? De hát ebből élek, neveltem fel a gyermekeimet, más meg a saját hivatásán, munkáján túl jön és segít a gyülekezetben. És odaszánom-e valóban annyi időmet, amennyit kellene?
Azt hiszem, akkor látjuk jól ezt a kérdést, ha mindenkori újra és újra meghozott döntésként látjuk. A szegény özvegyasszonyos történetben a leggyakrabban szereplő szó az „ebalon” = dobta. A görög „balló” ige egy energikus mozdulatot jelent: dobni, vetni, eldobni, odavetni.
Szóval nem lehet megúszni, megszokásból meg ilyesmi, hanem minden egyes alkalommal döntést kell hozni. Rá kell magunkat szánni, el kell indulni, ott kell lenni, meg kell csinálni, el kell végezni. Kell? ☺ Lehet. Mert ezt a döntést csakis Isten iránti szeretetből, hálából, örömből lehet meghozni. Annak az abszurdnak a megéléséből, hogy amikor Neki adok – magamból, pénzemből, erőmből, időmből –, totál úgy érzem, mintha én kapnék. Hát mert tkp így is van. Ő van ott, vele találkozom, „adó kezem” az Ő kezével ér össze – Aki nekem adta és akarja adni önmagát…
