Lehet ezt az Igét úgy idézni, hogy tekerünk-ferdítünk rajta egyet – és ezzel megoltjuk, összetörjük. Sajnos. De vajon ha szó szerint idézve értjük félre, az jobb? Nem, nem az.
Vannak olyan bibliai idézetek, melyeket a nem szentírásolvasó, nem hívő emberek is jól ismernek. Egyszerűen azért, mert sokat lettek idézve, a történelem során jelmondattá, hitvallássá váltak, vagy közismert irodalmi művekben lettek említve, stb. (Sőt, vannak, amikről már nem is gondolják, hogy eredetileg bibliai versek, mint például az „aki másnak vermet ás…” kezdetű közmondásunk a Példabeszédek könyvéből.)
Vannak mondatok a Bibliában, melyek önmagukban is tisztán érthetőek és teljességgel megfogalmazzák a lényeget. Ilyen például a Jn 3,16. „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy ha valaki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Jézusnak a Nikodémussal való éjszakai beszélgetésében hangzik el, de e szövegkörnyezet nélkül is megállja a helyét.
A legtöbb Igét viszont nagyon nem jó a kontextusából kiragadni és úgy alkalmazni az égvilágon szinte mindenre.
A címben idézett igevers előtt nem sokkal áll a Római levélben a szintén népszerű „akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál”. Hú, mindkettő milyen pozitív, milyen erő van bennük, igaz? Így kiragadva akár úgy is érthetnénk őket, hogy aki Istenhez tartozik, annak aztán tényleg nyerő az élet, mindennel csak jól járhat, minden neki segít be, és ha vannak is ellenségei, azok járnak pórul.
Ha azonban ezt a nyolcadik fejezetet egészében olvassuk, kiderül néhány alapvetően fontos dolog, amely árnyalja, illetve jól érthetővé teszi az idézett mondatokat. Kiderül például, hogy az itt tárgyalt istengyermekség mindenekelőtt azt jelenti, hogy mi vagyunk Istennel.
Nem úgy van a dolog, hogy mi nyomjuk a kis életünket, terveinket (ilyen-olyan ambícióinkat), és Isten legyen ezekben szupersegítőként velünk, hanem hogy akiket az Ő Lelke vezérel, azok a gyermekei. Szóval az Ő normája, az Ő vezetése és az Ő tervei!! Hoppá.
És kiderül, hogy a javunkra, az bizony az üdvösségünket jelenti. Hogy bármi történik velünk, szolgálhat a hitünk erősítésére, bűnlátásra, megtérésre, istenkapcsolatunk megújulására. És Pál ezt kőkeményen tisztázza is: „Ki választana el minket a Krisztus szeretetétől? Nyomorúság, vagy szorongattatás, vagy üldözés, vagy éhezés, vagy mezítelenség, vagy veszedelem, vagy fegyver? Hiszen meg van írva: „Teérted gyilkolnak minket nap mint nap, annyira becsülnek, mint vágójuhokat.” Ez mind benne van a képben. És ez, ezek lehetnek mégis mind a javunkra… Ugye ez már nem olyan rózsaszín?
„Sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban.” Ezzel zárul ez a fejezet a Római levélben, és ezt jelenti, hogy Isten velünk.
Hogy Jézus egyik Ószövetségből vett neve, az Immánuél (= velünk az Isten) azt jelenti, hogy sem a halál, sem az életünk bármilyen történése, sem emberi vagy politikai erők, sem gonosz transzcendens hatalmak nem tudják megtörni Isten irántunk való szeretetét, a kereszthalál érvényességét ránk nézve, azt, hogy Istenhez tartozunk. Ha Őbenne hiszünk és Ő vezet minket…
Nos, hát így tessék idézgetni, hogy „ha Isten velünk, ki ellenünk”!
Ha Isten velünk, ki ellenünk?
