Nem kell minden csatát megnyerni. Az alulmaradás képessége nem gyávaság, a békesség gyakorta fontosabb. De nem a megalkuvás lelkületét kaptuk, mert küldetésünk van ebben a világban, ezért van, ahol nem lehet megalkudni.
„Acqua alle funi!” Vizet a kötelekre! Főként a katolikusok körében van nimbusza Bresca di Bordighera hajóskapitány történetének, aki 1586-ban, a ma is a Szent Péter tér közepén álló obeliszk felállításakor a halálbüntetés terhe mellett elrendelt csendet megtörve, a kötelek elszakadása és a tragédia bekövetkezte ellen kiáltott fel így. Megkegyelmeztek neki, ma is tisztelik bátorságáért. Hogy így volt-e vagy nem, az most nem is fontos, de példája kapóra jön, hogy illusztrálja: van, hogy szólni kell!
Krisztus ügye egy ilyen ügy. Nem azért, mert Krisztus a mi védelmünkre szorulna, hanem éppen azért, mert mi az Ő védelmére, irgalmára, könyörületére szorulunk. Ezért a szólás felelőssége, hogy ha szólunk, azt az Ő ügyében tegyük, hitet téve az Ő irgalmas, kegyelmes szeretete mellett. Nem védekezve, nem mentegetőzve, félelemmel, haraggal vagy elkeseredéssel, hanem örömmel, Krisztussal dicsekedve.
Sok fenyegetettség kísérti életünket. A megrontó újabbnál újabb módszerekkel harsogja hamisságait. Halállal terhelt életünkre kínál rossz orvosságot, csúfolva tör az isteni rend és üdvbizonyosság ellen.
Hitvallás a szólás ebben az esetben, kötelesség, ránk bízatott szent feladat, küldetés. Ha kell, a lelki fegyverzetekkel felvértezve kiállás, szembenállás az ördög mesterkedéseivel szemben, nem feledve, hogy nem test és vér ellen harcolunk.
Hitet tenni Krisztusról vagy hitvalló módon kiállni az Ő ügye mellett, két szólásra alkalmas dolog. Mindkettő esetében tudni kell kicsinységünket elfogadni, és nem a saját farbánkkal előjönni. Ezért a szólás elsődlegesen imádság. Azért, hogy Isten cselekedjen, mert neki van rá hatalma.
Imádkozni a megrontottakért, a megrontottak közt elsőként magunkért.
Aztán azért, hogy ha szólni kell, akkor ne magunkat szóljuk, hanem Istent. Pál apostol is erre int, imádkozni, hogy Isten nyissa meg előttünk az ige ajtaját, hogy szólhassuk Krisztus titkát, hogy azt úgy hirdethessük, amint szólni kell róla. (Kol 4, 3-4)
A fenyegetettségek ellenében pedig kellő bátorságért kell imádkozni.
Bár már korábban idéztem Ratkó József versét, de most is idemásolom, főleg az utolsó sora szólít meg:
Rongyot töm ez a szél a számba,
szemem befogja.
Leteperne, de nem hagyom. Még
nem vagyok foglya.
Hurrázik, mint a győztesek – de
szuronyt szegezve
kemény akácok, öreg tölgyek
szegülnek szembe.
Megvédenek. Mögéjük állok;
nem gyávaságból.
Legyen okos az ember – harcra
csak igazira bátor!
/Ratkó József: Csak igazira/
Ma mindenki szólni akar. Fórum is akad elég a szólásra. De leginkább csak zajosabb lesz tőle a világ.
Ebben a zajban még nagyobb súlya van annak, hogy mikor és miért kell szólni, és mikor kell élni a hallgatás képességével.
„Semmiféle bomlasztó beszéd ne jöjjön ki a szátokon, hanem csak akkor szóljatok, ha az jó a szükséges építésre, hogy áldást hozzon azokra, akik hallják.” (Ef 4,29)
