Szegény elnyomottaknak üzen, felkészíti őket a kritikus időrésre, hogy na akkor és ott nyílik lehetőség. Készített nekik vezetőt is olyan önéletrajzon át, amit ha ma olvasna valaki, pironkodva sem hinne el. Elkészíti az időrést, amikor meg lehet fogni egymást és végre együtt, külön saját útra lépve, saját ritmusban szabadon lehet menni. Amikor vezetés kell útjelző táblát fest felhőből, tűzből, a természet minden elemét felhasználva. Ha ennivaló vagy innivaló hibádzik, azt sem nézheti. És amikor épp meg akarja teremteni a jelenléte, az együttélés szabályait, abban a rövid pillanatban az eddigi közös úthoz képest, máris félrelépnek. Az Istenhiányban istent gyártani. Az eddigi felülről jövő hatalmas és tökéletes akarat helyett valaki gyorsan formába önthetőt, aki csak a mi adakozásunknak hála létezik, tehát már a létében is a lekötelezettünk. A szuverén helyett, akivel csak alázattal lehet ismerkedni és kapcsolatot keresni, valami olyat, ami biztonságos, nem húz váratlant és kivetíthetjük rá minden vágyunk, vagy épp vádunk.
Hajmeresztő, hogy mégsem lép vissza ettől a néptől. Hajmeresztő, hogy újat kezd.
Fiatal fiú, akinek nem akaródzik harcolni, végképp nem a harc élére állni. Nem elég egy jel, még fejeld meg Istenem, hátha csak káprázik a szívem…
Hajmeresztő, hogy megteszi.
És akárhányszor megkérdőjelezik, nem bíznak benne, megszegik a szövetséget, ő jön a hajmeresztő kegyelmével. Üzen: térjetek meg! Én itt várlak. Kész a szabadítás, csak akarjátok ti is!
És eljön az az idő, amiről mindenki beszélt a gyermekeinek hosszú évszázadokon át. Jön az a gyermek, aki a kígyó fejére lép. Csodákon jár és Istent hozza közénk. Mi mégis politikai játszmák szereplőjévé akartuk alacsonyítani. Sarlatánná. Mi őt istentagadónak bélyegeztük.
A hajmeresztő az, hogy mintha csak egy próbapéldánya lett volna mindannak a bűnnek, amit egymás ellen el lehet követni, és mégis értünk, és Őérte végigjárta az utat.
Amíg a kereszt csendje honolt, máris beállt a tanítványok Istenhiánya. Kezdődött a traumafeldolgozás a lelkek megkeményítésével, a meg nem történtté tétel taktikájával, vissza a korábbi élethez. Hajmeresztő módon, még ezekre sem mondja, hogy most már aztán igazán elég legyen. Megjelenik nekik. Új istenélményt ad, tapinthatót, továbbadhatót.
Majd amikor mindezek végén az Atyához tér és újra beállna a fenyegető Istenhiány, küldi azt a titokzatost. Hajmeresztő, de ennyi csodával, jóhírrel, ennyi megtapasztalással a hátunk mögött sem hagy magunkra. Még közelebb lép. Már nem csak tapintható, már át is élhető. Már belső valósággá lehet.
Annyi bajtól nyög az egyházunk: pártoskodás, egyet nem értés, kampányfogások, szeretetlenség képes győzni testvérek között. Hajmeresztő, hogy még mindig nem vonta meg magát tőlünk. Még mindig szól a térj meg prófétai szava, és még mindig szól a megváltás evangéliuma még a mi méltatlan szánkról is, és még mindig átélhető az az őserő, ami egyházat szült. És szül ma is.
Mozog bennem két ige mostanság: „Ha a te orcád nem jön velünk, ne is vigyél tovább bennünket!” És hogy „Nem engedlek el, amíg meg nem áldasz!” Hajmeresztő hogy ez kijöhetett emberek száján, és az Úr engedett nekik.
Fáj-e annyira Isten hiánya, hogy ne mással akard betölteni?
