Október 13-án vasárnap olyan őszies volt az idő, hogy egyszer lekívánkozott rólunk a kabát, másszor meg fel, némi plusz aláöltözéssel. A feleségem volt az igehirdető Győrben a Kossuth utcai nagy templomban 10 órai kezdettel, majd utána a Bácsai szórványban is. Mire vége lett az istentiszteletnek már majdnem fél egy volt, és megjött a nem várt, szemerkélő eső. Ebben az időben már igazából nem kívánkozik az ember sehova, csak arra vágyik, hogy lomhán elnyúljon otthon a fotelben. De úgy tűnik, hogy az időjárás is felismerte, hogy jeles nap ez a vasárnap, ugyanis kisütött a nap és a kedvem is jobbra fordult.
15 órakor kezdődött Szerecsenyben a hálaadó istentisztelet, melyen Márkus Mihály esperes látta el az igei szolgálatot. De ez a szolgálat számára is kicsit más volt, mint az eddigiek, mert őt is különleges próba elé állította a Gondviselés ezen a napon. Nem az igei gondolatok megfogalmazása vagy a jó képek, párhuzamok felvetése okoztak a problémát számára, mert ezek nála sosem merülnek fel. Igazából egy megfázás miatt a torkával küzdött, hogy meg tudjon felelni a felé irányuló nem kis elvárásnak. A zsebébe előre betárazott Negró cukorkák azonban – hál’ Isten – beváltották a hozzájuk fűzött reményt, így szólhatott a buzdítás a szerecsenyi harang felirataként szereplő ige alapján: „Jöjjetek, örvendezzünk az ÚR előtt” (95. zsoltár)
Mert kit is ünnepeltünk? Ki is az a 100 éves matuzsálem? Tarcsáné Jankó-Szabó Csillától, a szerecsenyi gyülekezet lelkészétől megtudtuk, hogy az nem más, mint a templom tornyában lakó nagyharang. Jó, hogy az ünnepség időpontjára már 101 éves lett, de sok időbe és energiába került az ünnepséget tető alá hozni. A harang 1923-ban látta meg a napvilágot Csepelen és Virágvasárnap szentelték fel. Azóta hűen szolgálja a helyi gyülekezetet. Millisits Máté történész, muzeológus visszatekintést adott a harangok eredetéről. Elmondta, hogy mennyire fontosak voltak mindig is az emberek számára a harangok, hiszen követték életük útját a kereszteléstől egészen az elmúlásig. De felhívták a figyelmet a veszélyre és az idő múlására is.
A mostani harang elődje is követte a híveket, és ahogy sok ember, hát ő is odaveszett az l. Világháború poklában. Sajnos a rekviráláskor érte kapott papír vásárlóértéke a háború után már majdnem kevesebbet ért, mint az a papír, amire ráírták. Így közadakozásból születhetett meg az új harang. De ez sem új történet a református anyaszentegyház életében, mert a századok során számtalanszor kellett újrakezdeni és megszervezni magát a közösségnek. A 95. zsoltár 1. verse: „Jöjjetek örvendezzünk az Úr előtt” , mint a gyülekezet hitvallása került rá a harangra, hogy amikor megszólal, kondulásával ezt hirdesse. Ne gondoljuk, hogy egy harangfeliratot olyan egyszerű kivitelezni. Mert a domború lenyomat elkészítéséhez mindig szükséges egy negatív forma is, hogy a végén meg lássuk a pozitívumot. De a templom megtöltéséhez is kell bizony egy negatív valóság, hogy mindenkinek kézenfekvően szembe tűnjön, hogy miért is jó hitben járni.
Sokan nem is vették észre, hogy az istentisztelet kezdetét jelző harang nem akart megszólalni, pedig ő volt az ünnepelt. Fel is ötlött bennem a gondolat: „Hogy lesz itt ünneplés, ha a főszereplő, akiért minden és mindenki itt van most, nem hallatja a hangját, csak némán megbújik a tornyában? Esetleg, megsértődött, vagy megfázott ő is, és már nem is olyan ércesen csengő a hangja?” De aztán rá kellett jönnöm, hogy mindezeket a kicsinyes emberi problémákat ő már réges-régen átlépte. Csupán az a hétköznapi malőr történt, hogy tönkre ment a nálánál jóval fiatalabb elektromos időkapcsoló. Így a mindenre figyelő főgondnok, Horváth Gyula István ujjával nyomta folyamatosan a kapcsolót, hogy amíg kell, szólaljon meg a harang és hívjon mindenkit Isten dicsőítésére. Ne gondolja még véletlenül se senki, hogy ez baj lenne és főleg nem katasztrofális probléma. Az elektronikát ugyanis mindig meg lehet javítani, ha elromlik. De bizony hűséges, gondoskodó embert találni, aki mindig ott van, ha kell, és akár ilyen „hétköznapi” módon is szolgálja az Urat, sokkal nehezebb feladat. Hála Istennek, hogy még mindig vannak olyan fiatalok, akik, ha kell, meg tudják nyomni azt a bizonyos gombot és átveszik az öregektől a szolgálat örömteli terhét.
A 101 éves harang – mint oly sokszor korábban – most is a templomba igyekvőkért, azaz értünk is szólt ezen a vasárnap délutánon, és mindig fennen hirdeti, hogy ezen a településen reformátusok is élnek és megszólaltatja a megmaradás reménységét is.
