Azt hittem tizenkét keresztről fogok írni. Arra készültem. De végül tizenkét évről írok. Tizenkét olyan évről, ami elég volt annyi indulatot gyűjteni, hogy abból kés villanjon, egy másik 12 éves szíve felé.
Bőny egy kis település, csendes része a maga 2300 főjével Győr agglomerációjának. Az érintett lányok, elkövető és áldozat a még csendesebb 500 lakosával éldegélő Rétalapról járnak át általános iskolába.
Rengeteg körülményt nem ismerünk, hiszen még nyomozás tárgyát képezi, de annyi már bizonyos: az egyik kislány halállistával érkezett hétfőn reggel iskolába és egy nagyobbacska kést becsempészve meg is ragadta az első szünetet arra, hogy az egyik – listáján pirossal jelölt – osztálytársába mártsa. Még jó, hogy nem annyira elterjedt a lőfegyvertartás felénk, mint mondjuk Amerikában…Így egyetlen áldozat után megállt a terv, ami nem biztos, hogy így történik egy sorozatlövésre alkalmas eszközzel.
Az eset megrázta a települést, az érintett iskola diákjait, tanárait, szülői gárdáját, de az egész környéket. Mindenki azt találgatja, milyen előzmények vezethettek ide. Viszont állítólag ez a kislány nem titkolta a terveit. Hallottak már a listájáról. Csak nem vették komolyan. Mennyire vagyunk immunisak a világra, ha halállistát emleget egy kiskamasz, és nem kérdezünk még kettőt, hogy kiderüljön mennyire csak vicc a dolog…? Hogyhogy nem volt ez eléggé intő jel, red flag?
Egy volt kolléganőm fogalmazta úgy nagyon lényeglátóan, hogy két életet gyászolunk, bár senki nem halt meg. De két gyermekkort már egészen biztosan elveszítettünk, két lánynak, és minimum a teremben tartózkodó harmadik diáknak a hétfői nap túl korai és túl traumatikus felnövést hozott. Fájdalommal, felelősséggel. Soha nem lesz már olyan az életük és a kilátásaik, mint ezelőtt az eset előtt lett volna. Visszafordíthatatlan kár történt. És vajon hány kisdiák társuk álmodik rémeket, vagy pisil be, lesznek szorongásos tünetei, vagy csak fél újra bemenni az iskolába?
Bűnismétlés veszélye miatt az elkövetőt letartóztatták és javító intézetbe viszik a nyomozás idejére és a tárgyalás megkezdéséig is. Ma éjjel már az új helyen alszik, nem a családja körében. A sérült lány pedig túl az életveszélyen, de nem túl a megrázkódtatáson a kórházban van, sejtésem szerint még intenzív osztályon, tehát korlátozott látogathatósággal, gyaníthatóan sűrűn előkerülő rendőrökkel és nehéz kérdésekkel birkózva. Ezekből a tizenkét éves életekből minden könnyedség, humor és spontaneitás jó időre elveszik, ahogy a kortárs közösségtől is távol maradnak hosszabb vagy rövidebb ideig. Minden, ami az egészséges fejlődéshez elengedhetetlen… Felelőskeresés, vádaskodás, moralizálás lesz a részük, a családjaikat is utolérő bélyeg, olcsó, mégis kártékony szalagcímek.
Pedig ennek a lánynak nem csak szülei, rokonai, de társai és tanárai vannak, szomszédai, falubéliek, ismerősök. Senki nem szentelt annyi figyelmet rá, hogy kiderüljön mi a baj? Sok személyi mulasztás kell, hogy legyen a háttérben, tagadhatatlan, de rendszerszintű gondok is. Öt évvel ezelőtt tanítottam hittant utoljára, de már akkor iszonyú hálásak voltak a diákok azért, ha – a tananyaghoz kapcsolva, vagy épp azt hanyagolva – töltöttünk egy kis időt azzal, hogy mi van velük, hogy vannak, mit gondolnak az életről. Mert míg gyerekkoromban mód volt erre a technika óra makramézása, a rajzóra portré satírozása közben, vagy épp osztályfőnöki órán, addig most nincs olyan tárgy, aminek a keretében végre egy picit direkt vagy indirekt, de ők kerülnének a középpontba. Az ő stresszeik, családi gondjaik, szerelmeik, jövőbeli terveik, hobbijaik. Mindenki csak le akar nyomni valamit a torkukon, a maga tárgyát, és ők ezt pontosan érzik is. Már nem is nagyon lázadnak…
Covid…háború… élő képek a borzalmakról… teljesítmény nyomás a tik-tok trendekkel…félelmetese ütemben szennyezett bolygó… Születnek a statisztikák és felmérések arról, hogy milyen szorongó és milyen negatív jövőképpel nő fel a mostani fiatal generáció. Lehet ezt bagatellizálni a kérdést, mondván, hogy ugyan mi baja lehet egy ereje és egészsége teljében lévő tizenkétévesnek, aki előtt még ott áll az élet ezer lehetőséggel, mit látott ő már eddig a világ borzalmaiból, de nem lesz igazunk. A fiatalok depresszió statisztikái azt mondják, hogy a mai tizenévesek közül minden negyedik-ötödik kerül pszichiátriai kezelés alá. Jánusz arcú társadalomban zászlónkra tűzzük, hogy minden gyerekbarát legyen, de igazából csak úgy, ahogy mi felnőttek gondoljuk. Nincs idő a gyerekekre. Nincs idő megérteni őket, rájuk hangolódni, segíteni nekik érzelmeket feldolgozni, stresszt kezelni.
A hétvégén Hágárról prédikáltam. Arról, amikor elűzik, és a pusztában bolyongva be is hunyja a szemét ne kelljen látnia, ahogy a fia szomjan hal. Akkor Isten angyala úgy szólítja meg: Mi van veled? Majd megmutatja neki a forrást, amit a bajoktól, bolyongástól kilátástalanságtól beszűkült látásával nem vett észre.
Bár lett volna ennek a rétalapi leányzónak ilyen angyala, aki megkérdezze, mi van veled, és meg is hallgassa a választ! De jó lett volna olyan személy, aki valami alternatívát tudott volna mutatni! Bár lenne mindannyiunknak ilyen angyalunk. Bár tudnánk egymás számára ilyen angyal lenni!
Hány halálesetet, hány tragédiát, hány gellert kapó életet tudnának ezek a szavak megmenteni: mi van veled? A mulasztásainkra hívja fel a figyelmet ez az eset.
Krisztus követőiként egymásért felelőssé tesz bennünket a kapott kegyelem: hirdetnünk kell Isten ígéretét: reményteljes jövőt adok nektek. Generációkon át talán a betegek, idősek és gyengék szorultak a legtöbb bíztatásra és támogatásra, de jó, ha az imalistáinkra odaemeljük a kamaszokat és fiatalokat is, mert érzékenyebben érinti őket a világ sok változása, mint bennünket felnőtteket. Közben kell értük járnunk Istennél, hogy az áldás és az átok közül az áldást, az élet és a halál közül az életet tudják választani! Hogy eljussanak oda, hogy hallálista helyett imalistát vezetnek.
A kép Manuel Oliver szobrász munkája, amivel 2018-ban emléket állított egy Floridai iskolai lövöldözésnek. Az alkotó maga elveszítette a kisfiát a tragédiában. A bronz borítású riadt kislányt ábrázoló alkotás vándorol az államokban, hogy különböző iskolákban és településeken kiállítsák emlékeztetőként és figyelmeztetésül. Forrás: CNN
