Hamvazószerda közeledtével – ahogy véget ér a farsang és elkezdődik a böjt időszaka – mindig előjön a hamu szimbolikája. Akkor is, ha ez a téma nekünk reformátusoknak igazából idegen. Nálunk nincs ezen a napon külön istentisztelet, a lelkészeink nem kenik meg a híveket hamuval a szertartás keretében, nem is nagyon prédikálunk a hamuról, amikor a böjtről beszélünk.
Pedig a „hamvazkodás” szokása, liturgikus gyakorlata bőven a felekezeti szétválások előttről ered. Arról nem találtam leírást, hogy az őskeresztények gyakorolták-e, de a kora-középkori egyház már biztosan. De ennél is fontosabb, hogy a hamu szerepének komoly bibliai, ószövetségi gyökerei vannak.
A zsidó hitgyakorlatban mindig is a gyász és a bűnbánat jele volt a hamu szórása a fejre. Egyrészt a gyászé, a megrendítő veszteségé, amikor szembesül az ember önmaga törékeny és mulandó voltával, azzal, hogy porból vétetett és porrá lesz. Ez az alázat kifejeződése is, amint például megszólal ez Ábrahámnak az Istennel való alkudozásában Sodomáért: „Tudom, merész dolog, hogy szólok az én Uramnak, bár én csak por és hamu vagyok. De…”
Ám a bűnbánathoz, a megtisztulni vágyáshoz máshogy is kötődik a hamu. Én mostanában csodálkoztam rá arra, amit eleink még bizonyára jól tudtak és használtak is, hogy a hamu tisztítószer.
A tiszta fahamura forró vizet kell önteni, ázni-hűlni hagyni, aztán a leülepedett hamuról a vizet szépen leszűrni, és egy kiváló mosó- és mosogató lúgos folyadékot kapunk. Az amúgy steril hamu dörzsölésével remekül le lehet tisztogatni edényeket, használati tárgyakat.
Az ilyen tisztító vízzel való meghintés ószövetségi gyakorlatára utal vissza a Zsid 9,13 is, a vörös tehén hamvával való beszórás a bűnbánó megtisztulásának külső kifejeződése volt, a tisztító vízben való megmosakodás pedig a kultikus szempontól tisztátalanná lett ember újraintegrálásának eszköze a közösségbe, gyülekezetbe.
A böjtkezdő szerda hamuja tehát egyrészt valóban gyarlóságunk és méltatlanságunk kimondása, a porszem lét és elmúlás, halandóság és végesség kifejezője, ugyanakkor legalább annyira a megtisztulásé és az újrakezdésé, megújulásé. Hogy a mélységen és megüresedésen keresztül van út vissza önmagunkhoz és Istenhez.
„Mert ha bakok és bikák vére és tehén hamva a tisztátalanokra hintve megszentel, vagyis külsőleg tisztává tesz, akkor a Krisztus vére, aki örökkévaló Lélek által önmagát áldozta fel ártatlanul az Istennek, mennyivel inkább megtisztítja lelkiismeretünket a holt cselekedetektől, hogy szolgáljunk az élő Istennek.” (Zsid 9,13-14)
