A férjem a kertből jött be, megpróbálta kiszabadítani a borsót a gaz fogságából. Mondta, hogy nagyon fáj a dereka a sok hajolgatástól, gyorsan lefürdik, majd kenjem be neki valami fájdalomcsillapító gyógyméreggel. Én vasaláshoz készülődtem, közben eszembe jutott, hogy valamikor most kezdődik az angol-magyar meccs. Bekapcsoltam a TV-t. A férjem még ki is szólt a fürdőből: „Mi vagy te, mazochista, hogy magyar focit nézel?” Annyit válaszoltam: „A vasalás mellé jó lesz aláfestésnek.” Aztán néhány perc múlva bekiabáltam neki: „Góóóóóóóóóóóól!” Jött is a szarkasztikus válasz: „Ne örülj, lesz ennek még böjtje, majd „huszáros hajrával” jól elintézzük magunkat.
Az irónián túl van ebben valami. Úgy szocializálódtunk ezen a tájon mi, magyarok, hogy nem nagyon merünk örülni teljes szívből. Bennünk van a félsz, hogy itt mindig minden jó a visszájára fordul, ahogy eddig is történt. Estig tudnám sorolni a mondásainkat, melyek ezt támasztják alá: Ne igyál előre a medve bőrére! Több nap, mint kolbász! Az nevet, aki a végén nevet! De emlegethetjük a pünkösdi királyságot vagy az óvatos duhajságot is, nem is beszélve arról, hogy általában sírva vigadunk stb. Pesszimizmusból jól ki lettünk stafírozva, melyet igyekszünk persze sajátos humorba becsomagolni.
Eltelt az első félidő, a férjem is megtisztult, a dereka is megkapta a kezelést, és belesüppedt a fotelba. Én is letudtam a vasalást. „Pihenésképpen nézzük meg a 2. félidőt is!” –javasoltam. Még volt néhány perc a kezdésig, és persze szakértettünk. Nem lehet, hogy megismétlődjön az első mérkőzés diadala. Egy tizenegyest lehet véletlenül találni, ráadásul hazai lelkes ifjú közönség előtt. De itt minden ellenünk szól. „Emlékszel Koplárovics Bélára, aki a 91. percben döntő gólt lőtt a Manchester Unitednek BL selejtezőn?” – kérdezte a férjem. Ki ne emlékezne rá, akkortájt tele volt vele a sajtó a világraszóló győzelemmel, és egyenesen istenként emlegették a góllövőt. ( Az esélytelen ZTE egy helyzetéből egyet értékesített, és így nyert 2002. augusztusában Budapesten.) „És arra is emlékszel, hogy mi történt a visszavágón Angliában? Bizony beleszaladtunk egy csúnya vereségbe. Szerintem így lesz most is, főleg, hogy ez az egy gól felpaprikázza az angolokat, és kitömnek bennünket, mint a Teddy macit!” „Azért csak nézzük meg, hátha…”- volt a válaszom.
A második félidő eleje igencsak a férjem álláspontját támasztotta alá. Nem mellesleg le akarta némítani a kommentátort, mert ki nem állhatja, amikor – saját felkészültségét bizonyítandó – ezeréves, a jelen mérkőzéshez semmiben vagy csak áttételesen kapcsolódó statisztikákkal „szórakoztatja” a riporter a nézőket. Most is visszanyúlt a legendás 6:3-ig, sőt még régebbre is. Ennél már csak az rosszabb, hogy, bár a mérkőzés vége még messze van, mégis megkezdődik a számolgatás: Ha ezek így, azok meg úgy, és mi meg amúgy, akkor az lehet, hogy…. No, ettől egyenesen falra mászik.
Aztán ahogy telt az idő, egyre jobban meglepődtünk. A mérkőzés során ugyanis mindenki tette a dolgát a magyar csapatban: a védelem jól védekezett, a középpálya jól szűrte az angol próbálkozásokat, a csatárok, ha lehetett előre törtek és lőttek, az edző lelkesített, irányított, jókor és jól cserélt, a magyar nézők lelkesen és sportszerűen szurkoltak. Mindezt tették tudatosan, nagy szorgalommal és nagy szívvel. És megtörtént a csoda. Sallai újra betalált. Aztán három lett a magyar igazság 10 perc múlva Nagy Zsolt góljával. Nem sokkal a befejezés előtt jött a ráadás Gazdag lövésével. Anglia – Magyarország 0:4. Nem fölényeskedéssel, kioktatással és ideológiával, ahogy ők próbáltak minket, hanem teljesítménnyel és szívvel mi térdeltettük le az angolokat.
Pedig milyen ellenszélben kellett játszani! A pesti mérkőzés után lerasszistázták a stadiont megtöltő magyar gyerekeket. Aztán a mostani találkozó elején az angol szurkolók a magyar himnusz alatt „sportszerűen” fütyültek, és „rasszista fattyaknak” tituláltak bennünket, amit a csapat és a szurkolók felemelt fővel hallgattak végig. Miért is az ellenszél? Mert nem vagyunk hajlandóak részt venni a volt gyarmattartók rossz lelkiismeret miatti pótcselekvésében? Mindez az előzmény azonban nem megtörte, hanem inkább megerősítette, egységbe kovácsolta a magyarokat. A helyzet pikantériája, hogy válogatottunk edzője egy olasz úriember, akinek mégis magyar szíve van. Hadd idézzek tőle: „A magyar himnusz éneklése számomra azt fejezi ki, hogy erősen kötődöm Magyarországhoz, hogy megtisztelem az országot, amely megadta nekem ezt a lehetőséget. Mert Magyarország rengeteget adott nekem. Anélkül, amit az itt töltött tíz évben kaptam, valószínűleg valamelyik híd alatt élnék Olaszországban. Persze Budapesten is rengeteg híd van, de Olaszországban talán még több. Nagyon hálás vagyok Magyarországnak és a magyaroknak! Persze tudom, mi is tettünk valamit a magyar labdarúgásért.”
A mérkőzés után többek között ezt mondta: „Amikor megbíztak ezzel a feladattal, akkor azt mondtam a szövetség elnökének és a miniszterelnök úrnak is, hogy valamilyen nyomot akarok hagyni a magyar futball történetében. Azt remélem, hogy a mai este már jó alapot ad arra, hogy amikor majd meghalok – remélhetőleg minél később – akkor lesznek egyperces gyászszünetek az emlékemre a magyar labdarúgó-stadionokban. Ha így lesz, akkor nagy sikert értem el.” Nem véletlen, hogy egy kommentelő, bizonyos M.GY. a következőt írta: „Marco, én nem (csak) azért szeretlek, mert csináltál nekünk egy csapatot, amely bármikor bárkivel félelem és alibi keresés nélkül képes felvenni a versenyt. Nem is (csak) azért, mert olyan eredményeket hozol évek óta, amiről álmodni sem mertünk. Hanem legfőképpen azért, ahogy a meccsek után könnyes szemmel beszélsz a hazámról, és a csapatunkról!”
Amikor rend van a fejekben, rend van a szívekben, amikor a munka el van végezve, amikor nem csak az érdekek, a rideg számok, a pénz számít, amikor az érzéketlenséget (pl. „alantas molnár”) felváltja a beleérzés, kötődés, érzelmi azonosulás, no, akkor születnek a csodálatos teljesítmények. Mert ezen van áldás. Így van ez a sportban, egy népben, de még az egyházban is.
A mérkőzés után nem sokkal a következő üzenetet kaptam egy ismerősömtől: „Velünk az Isten! Ezt most az egész „mainstream” pogányság láthatta! Az Úré a hála és a dicsőség!” (B.A.)
(A borítókép az Újság Múzeum, a 0-4 –es kép Trollfoci oldalán jelent meg)