Könnyű vagy nehéz lelkésznek lenni? Vannak, akik szerint könnyű. Ugyan mit csinál a lelkész?! Prédikál hetente, aztán annyi. Bizonyára ők találták ki és hangoztatják a hat napon át láthatatlan, a hetediken érthetetlen szlogent is a lelkészekkel kapcsolatban. Belülről nézve lelkésznek lenni nagyon összetett szolgálat. A lelkész ugyanis nemcsak vasárnap prédikál, hanem temet, keresztel meg esket is. Mindezeket az alkalmakat találkozások, felkészítő beszélgetések előzik meg. A hittanosokat és a konfirmandusokat is okítani kell. Aztán bibliaórák, öregotthoni alkalmak, nyilvános szereplések, betegek látogatása, lelkigondozás, kapcsolatépítés, adminisztráció, alkalmak és kirándulások szervezése stb. Nem is beszéltem még az épületek karbantartásának, felújításának, pénzügyi alapok megteremtésének a terhéről, vagy éppen intézmények üzemeltetéséről. Olyan szolgálat ez, mely megpróbálja az ember lelkét és testét egyaránt. Ez nem olyan 8 órás munkahely, ahol végül csak megszólal a csengő a nap végén, véget ér a műszak és le lehet tenni a terhet.
Megtanultam, hogy nálunk a munkaidő értelmezhetetlen fogalom, mert becsülettel fel kell készülni minden egyes alkalomra. Nem lehet kiállni semmilyen hallgatóság elé felkészületlenül, nem szabad közhelyözönt borítani rájuk egyetlen alkalmon sem. Nem is tudnám megtenni, mert a padsorban ülve nekem is rosszul esne, hogy csak ennyire tartanának és ezt tolnák elém, és nem hagyná a lelkiismeretem sem. Emlékszem, hogy milyen remegő térddel mentem fel először a szószékre, hogy hirdessem az igét. Már napokkal előtte nem tudtam aludni rendesen, mert mindig az járt a fejemben, hogy jaj, csak el ne rontsak valamit. Mennyi kétely és bizonytalanság volt bennem, hogy valóban ez-e az én utam, meg tudok-e felelni az Úristennek, külső és belső elvárásoknak, és nem utolsó sorban magamnak. (Ez utóbbi nem is mindig olyan egyszerű egy sajnos alapvetően maximalistának.)
Volt jónéhány nagyon nehéz temetés, amikor az én torkomban is ott volt a gombóc, de nekem tartanom kellett magam. Fel kellett dolgozni tragédiákat, és olykor keserű, háborgó miértek között kellett hirdetni az igét, vigasztalni a hozzátartozókat, reményt adni a reménytelenségben. Hány olyan embert, akire felnéztem, mint egy szilárd sziklaszirtre, láttam elgyengülni a földi lét végéhez érve. De volt, amikor pont ők adtak erőt nekem az utolsó úrvacsora kiszolgálásakor. Pedig már olykor az énekhez sem volt erejük, de mégis vigasztaltak, elfogadva az élet rendjét, hiszen hittel készültek a nagy útra. Belefacsarodott a szívem, mikor helyettesítenem kellett egy anyukát a fia szalagváltóján a nyitó táncnál, mert ő ezt már nem érhette meg.
De hála az Úrnak, hogy nem csak nehéz helyzetek vannak a szolgálatban, hanem öröm, vidámság is akad bőven. Egy-egy cserfes kis hittanos humoros beszólása, amitől az egész osztály kidől a padból. De nagyon jól esik, amikor ismeretlennek tűnő arcok megállítanak az utcán: „Csókolom, Zsuzsa néni, meg tetszik ismerni? Hogy tetszik lenni? Én vagyok XY, akit itt vagy ott tanított”. És felelevenednek az emlékek, előjönnek az egykori csínyek, és újra együtt nevetünk. Ilyenkor mindig jólesően nyugtázom, hogy talán nem voltak hiábavalók az együtt töltött évek, és nem csak muszájból volt jelen a diák a hittanórákon. Talán valamit el is vitt magával. A lelkemet simogatja, amikor volt tanítványaim felhívnak és kérik, hogy én eskessem meg őket. Az ilyen felkérésre csak örömteli igent lehet mondani. De az is hálára indít, amikor az általam megáldott párok elhozzák frigyük gyümölcsét, hogy kereszteljem meg és osztozzak az örömükben. Olyan jó érezni, hogy több családban is szinte már rokoni státuszban vagyok, és tényleg együtt örülünk és együtt sírunk.
De miért is veszem elő most ezeket az élethelyzetek? – teszi fel a kérdést jogosan az olvasó. Nem teljesen véletlenül, hiszen 3 X-es lettem. Mielőtt megijednének, ez nem a ruhaméretemre utal egy lefelejtett L-lel megfejelve, hanem 30 évet jelent. 1994 szeptemberével indultam segédlelkészként a szolgálatba. Ritka kivételként a hazai gyülekezetbe, és azóta is ebben a győri gyülekezetben szolgálom az Urat és a közösséget. 30 éve hirdetem az igét a győri szószéken és egyéb alkalmakon, 30 éve tanítom a gyerekeknek hitünk alapjait. 30 éve tartok bibliaórákat, szervezek alkalmakat. Rengeteget táboroztattam, sokat kirándultunk és mindig sikerült a pénztárosokkal, könyvelőkkel összematekozni az egyre bonyolódó számadásokat, odafigyelni az anyagiakra is. Majd 2 évtizedig nyomta a vállamat az egyházközség kollégiuma fenntartásának és működésének teljes felelőssége is.
Közben sok közegyházi feladat is megtalált. Emlékszem, alig kerültem ki a teológiáról, és egy busznyi fiatalt vittem Erdélybe egyedül valami világtalálkozóra az egyházmegyéből. Nem is gondoltam rá, hogy bármi történhet velünk. Amikor az akkori esperes indulás előtt rákérdezett: „Ki megy magával, Zsuzsika?” gondolkodás nélkül azt feleltem: „Hát a Jóisten!” És ennyi elég volt. Sokáig nem volt olyan Csillagpont (Igen, már az első ifjúsági találkozón ott voltam Bodajkon a győri ifisekkel!), aminek a szervezésében, lebonyolításában ne vettem volna részt. Immár második ciklusban szolgálom egyházmegyénket főjegyzőként. A kerületnél is kaptam feladatot, sőt a nőszövetségben is elnökhelyettesként tevékenykedem.
Mennyi minden volt még, ami most nem is jut eszembe. Igazából úgy igyekszem végezni a szolgálatomat, hogy inkább csak a legközvetlenebbek lássák, hogy mennyi munkát fektetek mindezekbe, a többségnek úgy tűnjön, mintha nekem minden csak úgy magától menne. Sosem szerettem volna előre tolakodó, önmagát ajánlgató ember lenni. Engem még úgy neveltek, hogy az öndicséretnek szaga van. Szerintem az igazi lelkész nem a címeivel, pozíciójával, státuszával vált ki hatást, hanem azzal, hogy úgy van jelen a közösség életében, hogy a hiánya rögtön feltűnik. Az igazi lelkész Krisztusnak és az ő testének, az anyaszentegyháznak a szolgája. Ez a mi igazi rangunk és kiváltságunk, de egyben felelősségünk is.
Akárhogy is nézem, emberi számítások szerint eljutottam az aktív szolgálat háromnegyedéig. Több van már mögöttem, kevesebb előttem. Nagy hála mindenért, ami alakított, formált, a nehézségekért, az örömökért is. De azért előre tekintve is akad még tennivaló és lehetőség bőven. Csak azt kérem, hogy relatíve jó egészséget adjon az Úr, hogy a belső tűz, mely Jeremiáshoz hasonlóan csontjaimba van rekesztve, loboghasson még egy kicsit az Ő dicsőségére. A teológiáról kibocsátó istentiszteleten anno Dr. Hegedűs Lóránt püspök úr prédikált. Jól megjegyeztem, mert akkor – többekkel együtt engem is – felháborított az igeválasztása: „Mert némelyek már elhajlottak a Sátánhoz.” (I Tim 5:15). Ami az ifjú titánnak akkor felháborítónak, lehetetlenségnek tűnt, az a háromnegyedénél tartó, sokat látott és megélt lelkész számára alázatra intő. A mi hivatásunknak, embervoltunknak is megvannak a sajátos kísértései. Könnyű megbukni. Látjuk, hogy összezavarodott világunkban összezavarodott lelkészek, papok közül bizony többen elhajlottak, ezáltal botránkozásokat okoztak.
3 évtized summája: (1) Egyedül Istené a dicsőség minden elvégzett munkáért. (2) Krisztus ereje az az erő, mely megtart, irgalmasan kiegyenesít, megtámaszt újra és újra, és nem hagy(ott) soha úgy elhajolni, hogy törés legyen a vége. (3) Egyedül nem megy, nagy szükség van keresztyén testvéreink szeretetére, imádságára, a közösség védőhálójára.