Egység napja, Megújulás, Élő Ige éve, Ifjúság éve. Szlogenek. Hívó szavak. Hangzatos felütés. Tudom én azt, hogy szükséges a figyelem megragadása, megértéshez juttatni a hallgatókat, sőt segíteni az elfogadásban is. Sőt még valahogy rá is kell bírni, hogy megtartsa a számunkra fontos üzenetet. Végül persze jusson el a megvalósulásig. Tudom, hogy ennek van saját eszköztára is. Vannak különböző technikák, amelyekkel hatással lehet lenni a hallgatókra.
De azért azt jó lenne látnunk és elfogadnunk, hogy az emberi eszközök csak egy ideig hatásosak. Valamin soha nem fognak átlépni. Mert nem arra találták ki.
„Meg fogsz halni.” Ezt kiálthatja egy hőzöngő, erőszakos, nagyotmondó ember is. De kiálthatja Isten prófétája. Ugyanazt mondják és mégis mást. Mi a különbség? A nagyotmondó emberre leginkább csak legyintenek. A prófétai szónál már komoly következményekkel kell számolni. Az egyik mögött nagy száj van. De a próféta mögött ott áll Isten. Ez a különbség, hogy ki mondja. Ki a patrónus? Ki a principális? Ki a konzulens?
El tudjuk azt képzelni, hogy a szlogenek segíthetnek nekünk? Attól függ, hogy ki mondja. Ki áll mögötte.
Most leginkább a magam tapasztalatából tudok beszélni, jóllehet baráti beszélgetésekben többen is beszámoltak erről a folyamatról. Megtértünk. Odaszántuk magunkat az Úr szolgálatára. Fogadalmakat is tettünk, hogy szolgáljuk hűséggel. Arra is, hogy Isten egyházát, népét megbecsüljük, el nem áruljuk. Talán belső lelki fogadalmat is tettünk Istennek a szolgálatunkra nézve. A kezdet erős. Telve vagyunk ambícióval, hittel, lelkesedéssel. Mi megmutatjuk, hogy kell ezt csinálni. Megvannak a szlogenjeink, a húzó szavaink. Talán több is van, mint kellene. Talán többet is képzeltünk magunk mögé, mint ami ott van. Talán már régen belerohantunk a csatáinkba úgy, hogy Isten nem jött mögöttünk, nem kért rá minket, nem adott felhatalmazást, és így áldást sem adhatott. Egyszer csak ott állunk egyedül. Nincsenek barátok és nincs ott Isten sem. Akkor kinek a harcát vívtuk? Kinek a szlogenjeit mondogattuk? Egyáltalán mit keresünk mi ott, ahol vagyunk?
A magunk elhatározásai, harcai a saját erőforrásaink elfogyásáig tartanak. Esetleg egy korai jó felismerésig, hogy nem ezt kell tennem, nem ez az utam. Akkor elfogynak a szlogenek. Felhagyunk a technikákkal, mint üdvözítő módszerrel. Marad valami más. Marad valaki más. Ez az, amit nem tudunk megfogni, megfogalmazni. Eljutottunk a határainkig. Ez azt jelenti, hogy képességeink, erőnk, emberi tartalékaink már nem elegek. Vége van. A korlátaink mozdulatlanságra kárhoztatnak bennünket. Akkor is, ha tudjuk, hisszük és reméljük, hogy Isten van. Akkor is, ha meg vagyunk győződve Jézus Krisztus megváltó hatalmáról.
Amikor úgy tűnik, hogy mindennek vége, és hiába a hit és minden szent elhatározás, amikor elhalkul az emberi szó, akkor, csakis akkor átlépi a határt Isten. Megkérdezi tőlünk, ahogy Jézus Pétert kérdezte, hogy szeretsz-e engem? Akkor, csakis akkor válaszolunk. Igen Uram, Te tudod, hogy szeretlek. Akkor, csakis akkor mondja ki, hogy legeltesd a bárányaimat.
Isten képes rá, hogy átléptessen minket a véges emberi erőforrásaink által meghúzott határvonalon. Ahol már nem a mi elhatározásunk, technikáink, szavaink, szlogenjeink vezetnek. Csakis az, hogy Jézus Krisztusban a mennyek Ura érkezett hozzánk. Amit teszünk, már vele teljes egyetértésben tesszük. Amit mondunk, azt már vele közösségben mondjuk.
