Uram, köszönöm a havat.
Úgyis tudod, milyen nehezen jutottam el ide,
de igen, köszönöm,
hogy hullott, sok, rengeteg,
nem csak mutatóba pár pihe.
Igen, az első pár óra romantikus merengése
után dühöngtem,
soroltam magamnak, a körülöttem levőknek,
persze Neked is, hogy azért ennyi nem kellett volna.
Jajj, Uram, a csúszós utakon megoldani
azt a sok mindent,
meg amikor amúgy sincs idő, lapátolni,
meg aggódni, hogy mi fog elmaradni,
késni, változni…
Mérges voltam, aztán fáradt, aztán elcsüggedt,
de végig stresszes.
Sajnálom ezt, és köszönöm, hogy közben
Te is dolgoztál rajtam.
Hogy végül is be kellett vallanom,
ez nem az égből hulló fagyott vízcseppekről szól,
hanem rólam.
Én zsúfolódtam túl,
én feszítem szét az időm és a terem,
én adok magamnak elviselhetetlen logisztikát.
Porhó került a gépezetbe.
Meg is akadt, Uram.
A hó lelassított, először a lépéseimet,
az autómat,
aztán a lelkemet.
Köszönöm Uram, azt a régen hallott csendet,
ami csak a havas estében élhető át.
Köszönöm a régóta hiányzó hótakarót,
amivel megmozdult a régi gyermekénem.
Köszönöm a kimaradt és elmaradt dolgok
által létrejött űrt,
amit nem lehetett, nem kellett túlzsúfolni.
Köszönöm, hogy a lapátolás
átmozgatott, hogy a hideg levegő tiszta volt.
Köszönöm, a hógolyókat, adtam is, kaptam is.
Köszönöm a szánkózó gyerekek
nevetését, sikongatását.
Köszönöm, hogy ajándék nekünk a hó, Tőled.
Te vagy, aki tisztává teszed életünket,
olyan fehérré, mint a hó.
Te vagy, aki figyelmeztetsz, hogy
jó lassulni,
hogy van, amikor meg kell gondolni az indulást.
És hálás vagyok minden megérkezésért,
valójában nem csak a hóesésben.
Áldalak, Uram, a hóért is.