Ma még itt vagyunk Tatán, még itt van bennünk a lelkesedés egy-egy inspiráló előadás vagy program után, a mosoly az arcunkon egy-egy találkozást követően, de lassan pakolunk és megyünk haza.
Az egész rendezvény azt az üzenetet igyekezett átadni, hogy élni jó. Mert bármennyire is nehézségekkel terhelt az életünk az Istentől elfordult világban, Isten jelenléte, kezének munkái, végtelen szeretetének megnyilvánulásai körülvesznek minket, és reménnyel töltenek el. Reménnyel, hogy nem hiábavaló újból nekifutni valaminek, nem hiábavaló felvállalni református keresztyén önazonosságunkat, nem hiábavaló ápolni a testvéri kapcsolatainkat.
Az a történet szokott eszembe jutni ilyenkor, az úton hazafelé, amikor Péter, Jakab és János jönnek lefelé arról a helyről, ahol Jézust láthatták mennyei dicsőségében. (Márk 9.) Láttak, hallottak és bizonyságot kaptak. Lefelé jövet azonban már a kérdéseik kerültek előtérbe, és amivel először találkoztak, az a megoldhatatlannak tűnő, az erejüket és a képességeiket meghaladó munka, a gondolataik rendezetlensége, az elhallgatott félelmeik … És Jézus! Igen-igen! És Jézus! Aki mindvégig ott van mellettük, aki erősíti őket, aki a legidegesítőbb kérdéseikre is türelmesen válaszol, aki a szűk látókörű ítélkezésüket is szeretettel rakja helyre, akiről a hang, odafent, a megdicsőülés hegyén azt mondta: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!”
Van egy olyan érzésem a Márk evangéliumának 9. részében leírtakkal kapcsolatban, mintha Péter, Jakab és János úgy jöttek volna le a hegyről, olyan lelkiállapotban, mintha Jézus nem is jött volna velük. Mintha fent maradt volna a hegyen. Mintha fent hagyták volna. Elvoltak a maguk kérdéseivel, problémáival, elakadtak, ahol máskor is, és kiakadtak, ahogy szoktak. Bevonták ugyan Jézust a helyzeteikbe, de csak amolyan távolságtartással, és inkább a maguk szintjére hívva Őt, mint emelkedve kicsit Őhozzá. Ha pszichologizálni kezdenék, arra gondolnék, hogy nem tudták magukban hova tenni, amit a hegyen láttak, hallottak, és emiatt átmenetileg egy lépést hátrébb is léptek. Megzavarta őket a csoda. Láttam ilyet olyanoknál, akik szinte csodálatos módon gyógyultak meg valami súlyos betegségből, aztán nem győzték magyarázni, hogy mennyire nagyszerű volt az orvos, a terápia stb. Csak azt ne kelljen mondani, hogy Isten meggyógyított. Mert abban látszik, hogy Isten szeret engem, figyel rám, fontos vagyok neki, ettől aztán jó érzéssel hátat se lehet fordítanom már Neki, és bizony ural mindent, azt is, ami bennem van, ergo én nem uralok semmit, azt se, ami bennem van. Legyen inkább nagyszerű az orvos és a terápia, abba belefér még az én kis nyomi egom is valahogy.
Jaj, hogy is kanyarodtam ide a REND-től!? – Hazafelé tartunk lassan. Megyünk le a „hegyről”. Megyünk-e azzal a tudatossággal, azzal a biztonsággal, azzal a belső gazdagsággal, azzal a megerősödöttséggel, hogy jön velünk Jézus? Merthogy jön. Nem kell magunkban lennünk a kérdéseinkkel, a problémáinkkal, nem kell elakadnunk, ahol máskor, és kiakadnunk, ahogy szoktunk. – Részesei vagyunk az Ő Országának! Egy úton jár velünk a Király!
