A lányok hajába, így az enyémbe is, piros szalagot fontak. Fejünkre párta, mellénykénkre nemzeti színű kokárda került. Népviseletben voltunk mind azon a napon. Akkor még annyira kicsi voltam, hogy nem is tudtam, melyik tájegység szoknyáját adták rám. Csak annyi volt biztos, hogy az enyémen nem az cifra és idegen minta van, mint amit a román ruhákon láttam. Azt éltem meg, hogy március 15-én láthatóan más vagyok, és ez jó.
Sok emlékem elhalványult már, de emlékszem a nagyobb fiúk árvalányhajas kalapjára, ahogy végiglovagoltak a faluban. Nemes és jelentőségteljes volt. Magával ragadott. Büszkeséggel töltött el, hogy mások vagyunk. Van saját ünnepünk, és nem valami mondvacsinált mítosz, amit nem bírok bemagolni. Van saját történelmünk, még ha kisebbségnek is neveznek bennünket. A nyelv, a vers, de még a dal is a miénk volt, és tudtuk, hogy nagy erővel bír. Nem az idegen kényszer hangján ünnepeltük a szabadságharcosainkat, hanem magyarként, magyarul. Gábor Áron rézágyúját énekeltük az ünnepi menetben, de arra is emlékszem, hogy hosszú ideig kísért még bennünket a dal március 15-e után is.
Az óvoda udvarán erősen hajtottuk a hintát és beleüvöltöttük a világba: „felszántja a hegyet-völgyet”. A hegy-völgy képe, a hinta hol magasra törő, hol mélybe zuhanó mozgása, bár akkor még nem tudatosult ennyire tisztán bennünk, egészen közel hozta a partiumi létünk ide-oda csapongó voltát. Gyerekek voltunk, mégis ebben a hintázó ringatásban, máskor pedig vad száguldásban sejtettük meg, hogy az egyenlőség szavát nem nekünk mérték ki. Láttuk, hogy mindig lesznek egyenlőbbek, akik elmennek a városba és olyan ruhákban, olyan élelmiszerekkel és befolyással térnek vissza, amiben nekünk soha nem lesz részünk. Mindig volt valaki, aki nem csak zsíros kenyeret evett, hanem parizert is kapott az uzsonnájába. Ahogy megtapasztaltuk azt is, hogy a szabadság drága árát velünk fizettetik meg idegen kézzel rajzolt határvonalakkal. Pedig mi nem ilyen szabadságot álmodunk magunknak. Petőfiék sem ezért harcoltak, de a dédszüleink és nagyszüleink sem! A szegénység testvériségében éltünk mind, mégis a miénk volt a gyermeki játékosság gazdagsága, amiért végtelenül hálás vagyok.
Mit mondhat hát magáról, aki nem román, nem székely, nem az ősi Erdély lakosa? Kicsoda ő a szülőföldjén, a Partiumban, ami hajdan közigazgatásilag hol Erdélyhez, hol Magyarországhoz, hol a Habsburg Birodalomhoz tartozott? Mindenekelőtt azt, hogy magyar. Ugyanazon föld porából nőtt ki, köztük én is, mint Arany János, Pázmány Péter, Ady Endre, Kölcsey Ferenc, Dsida Jenő és még hosszan sorolhatnánk nagyjainkat. A föld, mely végleg felmorzsolódni látszik a történelem könyörtelen rostáján, egyetlen, évmilliókon átívelő módon őrzi még mélyének esszenciáját, tartást adva a mindenkori magyar lakosságának. Művészetének köszönhetően, legyen az vers, képzőművészet, népi művészet vagy dal, hűen őrzi a bölcső s a majdani sírgödör bölcs sóhaját, melynek neve hazaszeretet.
Apró foszlányok ezek, mégis olyan sokat jelentenek, ha nemzeti identitásról van szó. Ezek által tud a szívem is ünneplőbe öltözni, szám pedig büszkén vallani: magyar vagyok.
