Január 6. az epifánia – magyar nevén vízkereszt – ünnepe. A kereszténységben a 4. század elején vált epifánia napja liturgikus ünnepnappá, az óegyházban 312–325 között kezdett el terjedni, először keleten, majd nyugaton. Az ünnep Jézus Krisztus nyilvános megjelenésének három aspektusát – ha úgy tetszik fokozatát – foglalja magába: a napkeleti bölcsek látogatását, Jézus megkeresztelkedését a Jordánban és Jézus első csodáját a kánai menyegzőn. Ebből ered a görög-latin neve is: Epiphaniae Domini – az Úr megjelenése. (Hagyományosan ekkor kezdődik a húshagyó keddig, a nagyböjt kezdetéig tartó farsangi időszak.)
Valamikor a 14-15. században alakult ki az ünnephez kapcsolódóan a házszentelés vagy ház-megáldás szokása, mely jellemzően inkább a keleti és római katolikus egyházban elterjedt, de vannak országok, ahol protestáns felekezetekben is gyakorolják. (A magyar reformátusok viszont – tudomásom szerint sehol – egyáltalán nem.)
A szertartás során a pap szenteltvízzel meghinti a ház helyiségeit, esetleg a lelkész csak imádkozik és áldást mond a lakókra és arra hívja a családtagokat, hogy megerősítsék Istenbe vetett bizalmukat és egymás iránti szeretetüket. Ezután kerül fel a bejárati ajtó félfájára a felirat: „20+C+M+B+26”, vagyis az aktuális évszám és a C, M, B betűk, melyek egyszerre utalnak a háromkirályokra (Caspar – Gáspár, Melchior – Menyhért, Balthasar – Boldizsár) és a latin áldásra: „Christus Mansionem Benedicat” – vagyis „Krisztus áldja meg e házat”.
Az áldás tehát nyilván elsősorban nem a falakra vonatkozik, hanem azokra az emberekre, akik az otthont élettel töltik meg. Ennek szép párhuzama a hagyományosabb református otthonokban – sokszor hímzett fali textilen – még mindig olvasható „Házi Áldás”: „Hol hit, ott szeretet, hol szeretet, ott béke, hol béke, ott áldás, hol áldás, ott Isten, hol Isten, ott szükség nincsen”.
Sőt éppenséggel biblikus háttere is van, amennyiben az Úrhoz való tartozást és a Benne való hitet jelzi, felidézve a zsidók Egyiptomból való kivonulásának előestéjén bárányvérrel megfestett ajtófélfáit. Az így engedelmesen megjelölt otthonokat elkerülte a 10. csapás…
Hétfő hajnalban csendesen elhunyt az idős és beteg édesanyám. Most sokszor eszembe jut az az alföldi nagyvárosi lakás, amelyben felnőttem, s ahonnan az elmúlt években sorra mentek el – édesapám, öcsém, most anyu – a minden élők útján azok, akikkel együtt éltünk benne oly sokáig. Már senki sem maradt, üres és halott a lakás is. Nem volt írott jel az ajtófélfán, még háziáldás sem lógott a falán sehol. Talán a békességes szeretet sem volt mindig töretlenül tökéletes a falai között. De tudom, hogy Jézus ott volt velünk mindig. Ha erre gondolok, már nem nyomaszt annyira a hideg üresség.
Valószínűleg a CMB nem kerül fel itt a parókia ajtajára idén sem, és mi nem azok a népek vagyunk, akik hímzett háziáldást raknának ki. De most valahogy mégis fontos lett, hogy legalább magamban én is erőst fohászkodjam az otthonunkért erre a nehéz sóhajtással kezdődött esztendőre nézve: Christus Mansionem Benedicat!
