Jézus azt tanította, hogy kősziklára kell építkezni, mert az egy stabil pont, ami minden körülmények között megtart. A hegyek valósága és a kézzel megfogható igazság mindig ott van az embernek, mert ezek a helyüket soha sem változtatják meg. Akkor mégis mi is változik? Nos, például a szél, mert a hatalom és az ideológia mindig változik aszerint, ahogy bizonyos embercsoportok érdekei ezt megkívánják. Gyorsan le is gyártják a hazugságfelhőket, hogy az igazság hegyeit többé senki se lássa. Ma sokan nem is tudják, hogy ki volt Paul Joseph Goebbels. Ő a nemzetiszocialista Németország propaganda minisztere, Adolf Hitler közvetlen munkatársa és a végsőkig kitartó híve volt. Hol van már a náci Németország, de sajnos Goebbels eszmeisége mégis mindent túlél. Ő fogalmazta meg ugyanis a következő örökbecsű mondatot: „Nem baj, ha alaptalan és hamis egy állítás, ha elég sokszor mondjuk, el fogják hinni az emberek.” Szomorú, de ez a nagyon is leminősítő megállapítás igaz manapság is emberek sokaságára.
A szabadság ideje alatt az egykor történelmi Magyarország romániai részén jártunk. Példák megdöbbentő sorozatával szeretném alátámasztani, hogy sajnos mennyire igaza volt Goebbelsnek. Ráadásul amikkel szembesültünk, azokat nem csak 1-2 hónapja, 1-2 éve, évtizede hangoztatják, hanem már egy jó ideje, így nem csoda, hogy sokan elhiszik. De a hazugság attól még hazugság, ha generációk nőnek is fel rajta. De, hogy ne rébuszokban beszéljek, lássunk inkább néhány példát a hazugságfelhőkre, melyek a szél hatására igyekeznek eltakarni a hegyeket.
Dunatölgyesről indulva hajóztunk a Duna gyönyörű szakaszán. A kis motoros vezetője csak románul tartott idegenvezetést. Jóllehet románul nem értek, de a hangsúlyokból és a hajózás során lévő megállók hosszából jól kiderült, hogy számára melyek az igazán fontos látnivalók. Ilyen volt pl. Decebal hegyoldalnyi arcképe, amit 11 évig véstek a sziklába. Az őszinte véleményem az, hogy kár volt ennyi időt elszúrni erre, főleg a mai modern szerszámok mellett. Akiknek volt szerencséje látni összehasonlításképpen pl. Michelangelo Dávid-szobrát, azok tudják, miről beszélek. Pedig azt a XVI. sz. elején korabeli szerszámokkal nem egész 2 év alatt készítette a mester Firenzében. Itt meg egy kidolgozatlan, pufók arc tekint vissza ránk a hegyoldalból. Decebal nem passzol a dákoromán mítoszba se igazán, mert távolról sem volt akkora hős, mint amilyennek láttatják. A tényeken alapuló történelem az mutatja, hogy míg a Duna határfolyóként működött a Római birodalom és a dák törzsek között, addig a római előőrsökkel szemben volt némi sikerélménye Decebalnak. De csak átmenetileg, mert Traianus hidat építtetett 103 és 105 között a Dunán, és innentől fogva megpecsételődött Decebal és a dákok sorsa. Meghívták Rómába, hogy tegye tiszteletét a császárnál, de ő nem akart ezzel élni. Menekülése közben a törzse magára maradt. Az egy főre szóló meghívás azonban így is teljesült, végül a „nagy hős” levágott feje érkezett meg a császárhoz. Ezzel végérvényesen meg is szűnt a királysága. (Meg kell még jegyeznem, hogy vízitúrák legvégén csak egy pillanatra álltunk meg gróf Széchenyi István táblájánál, mert a hajósnak ez persze egyáltalán nem volt lényeges.)
Jártunk a szebb napokat látott Herkulesfürdőn is. A tömény véleményem: nagy csalódás. A fürdőváros egykori, patinás épületeit hagyták teljesen lepusztulni, miközben szocreál vasbeton emeletes „csodákat” építettek. De ezeket is a régiekhez hasonlóan gondozták, így zsengébb koruk ellenére is komoly kihívásokkal küzdenek. A település gyógyvize közfürdőként mára csak kibetonozott, kavicsos gödrökben érhető el, amelyeket a Cserna folyó partján élvezhet a pórnép. Állítólag a szállodák medencéi egy fokkal kulturáltabbak. Érdekes, hogy annyit hivatkoznak egész Romániában és Herkulesfürdőn is a rómaiakra, és mégsem tűnik fel senkinek, hogy bizony az ő fürdőkultúrájuk ennél sokkal magasabb színvonalat képviselt sok-sok évszázaddal ezelőtt.
Meglátogattuk Vajdahunyad várát is, azonban, a Hunyadiak ősi vára kongott az ürességtől, szinte semmi sem volt benne. Az egész nagy épületben talán csak egy-két terem volt, amibe összehordtak valamit, ami korszakok káoszát mutatja be. A Hunyadiak címerállata anno a holló volt. A jelenlegi tulajdonosok madara is fekete, de az alapszín mellett akad benne fehér is bőven. Ismerjük jól a mondást: Sokat akar a szarka, de nem bírja a farka. Hogy adják el ezt a várat a Hunyadiak, a magyarok történelmének kiseprűzésével?!
A következő megállónk Gyulafehérvár volt, ahol a Szent Mihály székesegyházra koncentráltunk először, mely erdélyi nagyjaink – többek között Bethlen, Bocskai, Hunyadi János és László – nyughelye. Gyulafehérváron mesterfokon űzik a történelem átírását, mert iskolapéldáját láthatjuk annak, hogy a korábban meghatározó fix pontokat hogyan igyekeznek eltakarni, eljelentékteleníteni. Itt a városközpont került átszabásra a regnáló hatalom szájíze szerint. Teljesen új fókuszt hoztak létre. Nem csereszabatos politikai jelképpel töltötték fel a rendelkezésre álló teret, hanem nemzeti panteon létrehozása mellett, új szakrális épületet, ortodox katedrálist is építettek a centrumban. Ami, lássuk be, ha változnak is az ideológiák, sokkal nehezebben mozdítható, szüntethető meg. A Bethlen Gábor által alapított és 1918. december 1-nek átnevezett egyetem elé is csoda módon egy római kori ásatás és kiállítótér került. Minden arra fókuszál, hogy ez a város Erdély Romániához csatlakozásának a színhelye.
Kiemelt helyet kap még a városkép szempontjából Vitéz Mihály lovasszobra is. Annak az embernek emelték, aki feltételezhetően 1558-ban látta meg a napvilágot egy „korcsmárosnő” törvénytelen gyermekeként, de akit román történetírás nemesi származású apa házasságon kívüli gyerekévé léptetett elő. Mihály apósa segítségével jelentős vagyonra tett szert, és hamarosan Havasalföld második legtekintélyesebb méltósága lett. Amikor a megpuccsolni akart havasalföldi vajda haragja elől menekülve Báthory Boldizsárnál talált menedéket, ő beajánlotta Báthory Zsigmondhoz, Erdély fejedeleméhez. Zsigmond kérésére a szultán nevezte ki Mihályt Havasalföld új vajdájává. Nem egész 5 év múlva azonban Habsburg Rudolf mellé állt, az erdélyi fejedelem ellen támadt, és győzelmet aratva bevonult Gyulafehérvárra. Rudolf Mihálynak átmeneti, rendteremtő szerepet szánt Erdélyben. A Moldvát is megszerző vajda azonban ennek az elvárásnak nem tudott megfelelni, mindennapossá váltak katonái rablásai és erőszakoskodásai. Ráadásul 1600. februárjában megtagadta Rudolf Erdély átvételére vonatkozó kívánságát is. Prágába menekült, ahol valahogy ismét elnyerte Rudolf kegyét, ám később riválisa, Giorgo Basta meggyilkoltatta. Mihályt a saját sátrában szúrták agyon, esélye sem volt védekezni, mivel testőrei épp a környékbeli magyar falvakat fosztogatták. Az ő mítoszának kialakulása jól szemlélteti azt, hogy miképpen válhat a román köztudatban – „némi mesterséges beavatkozásnak”, ideológiai szélnek köszönhetően – a történelemben átmeneti szerepet játszó karrierista, fosztogató martalócból Nagy-Románia atyja, noha évszázadokig senki sem emlékezett rá.
A szükség bevitt bennünket egy műanyag Drakula várba is a Transzfogarasi út mentén. Az ő személye egy újabb sarokkő a román nagyság mítosz kialakításában. Nem semmi történetet kreáltak Vlad Tepes életéről. Az ott levetített filmen Európa töröktől való megmentőjeként láttatták. Sőt arról is hallhattunk, hogy milyen hasznos is volt a sok karóba húzás, mert ezáltal megszűnt a bűnözés. Csak pozitívumokat emlegettek róla, miközben megtudtuk, hogy a Drakula image csupán a Hollywood rosszindulatú kitalációja, mellyel pénzt akartak csinálni. Nekem valamiért úgy tűnik, hogy most épp a románok igyekeznek a pénzkeresés érdekében a lehető legtöbb bőrt lehúzni Drakuláról. De ki is volt ő valójában? III. Vlad Tepes, más néven Karóbahúzó Vlad, 1448-tól 6 év megszakítással 1476-ig havasalföldi fejedelem, aki uralkodása során elkövetett különös kegyetlenkedései miatt vált hírhedtté. Pszichopataként kiirtotta a saját lakossága 20%-át. Folyamatos félelem kísérte minden lépését. Küzdött a bojárokkal, az oszmán birodalommal és a Magyar Királysággal is. Igyekezett hol egyiket, hol másikat kijátszani egymás ellen, az árulás sem állt távol tőle. Halálával kapcsolatban többféle verziót is olvastam, de ami közös mindegyikben, hogy ellenségei álltak bosszút rajta.
Végezetül egy utolsó példa Nagyenyedről. A nagyenyedi népirtás (vagy vérengzés) az 1848-49-es erdélyi események egyik legtragikusabbja volt, amelyre 1849. január 8-án és az azt követő napokban került sor. A román felkelők, Axente Sever és Simion Prodan ortodox papok vezetésével kegyetlen módszerekkel gyilkoltak meg mintegy 800-1000 magyar lakost. A mészárlás során nem kímélték sem az idős embereket, sem a nőket, de még a gyermekeket sem. A várost felégették, és a református kollégiumot is elpusztították. Axente Severről egy tisztességes oláh ember azt írta, hogy „nem volt neki sem politikai célja, sem pedig politikai eszméje, hogy fajának többet szerezzen. Műveltsége is igen hiányos volt, írni alig tudott, nem hogy katonai tanulmányokat folytatott volna, mint amivel pedig a szabadságharc lezajlása után a bécsi udvarnak tett jelentésében dicsekedett.” Az idő és a körülmények juttatták szerephez. Ha közbe nem jön a szabadságharc, ha a bécsi politika a nemzetiségeket föl nem fegyverezi a magyar ellen, neve aligha került volna a nyilvánosság elé. Őt jelenleg Románia hősi kultúrájának emblematikus emberei közé sorolják, még szobrot is kapott. Közben a nagyenyedi református templom kerítés falán csak egy 1849. január 8 feliratú tábla emlékeztet az égbekiáltó bűnre. Ennyit engedett meg a hatalom megemlékezésképpen.
Bizonyára még sokan és sokáig tudnánk folytatni a példák sorát. Az írás végén illene valami konzekvenciát levonni. Elnézést kérek minden tisztességes szándékú és jó érzésű román embertől, de ez nekem csak meglehetősen nyersen fog menni. Csak két fontos kérdést teszek fel: 1. Lehet-e egy nemzet identitását hazugságra alapozni? 2. Lesz-e valaha elég bátorsága annak a népnek, amelyiknek a példaképeit jelenleg pszichopaták, tömeggyilkosok, kétszínű hazugok, árulók alkotják, hogy szembenézzen a valósággal?
