Az evangéliumokban Jézussal kapcsolatban gyakran olvasunk arról, hogy felment a hegyre imádkozni. Bárhol is van éppen, minden nagyobb történés előtt vagy után „felmegy a hegyre”. Jézus földi életében a „hegy” szimbolikus jelentőségű. Nem a földfelszín feletti magasság a lényeg, hanem az, ami ekkor-ott történik: mély és erős kapcsolat Istennel!
Megfejthetetlen és elmagyarázhatatlan kapcsolat ez az Egyszülött Fiú és az Atya közt a Szentlélek által, a Szentháromság 2. és 1. személye közt a 3. által. Hiszen Jézus sokszor mondja, hogy „Én és az Atya EGY vagyunk!” – s az ember-Jézus mégis imádkozik, beszélget Istennel. EGY az Isten – de ez egy belső dinamikájú egység, egy önmagán belüli szeretetkapcsolat. Egy gyönyörű és mély titok, amely által teremtetett az egész világ, s különösen mi, emberek: ennek a szeretetkapcsolatnak a mintájára, az Ő képére és hasonlatosságára. Ezt megélni és ebből élni!
Az egyik legkedvesebb evangéliumi történetem az, mikor egy ilyen hegyre-menetelnél Pétert, Jánost és Jakabot is felviszi magával, ott vannak Vele. Fontos, hogy ők hárman nem kíváncsiságból leselkedve, nem tolakodásból felkéredzkedve vannak ott – sőt, azt sem fogják fel teljesen, ami történik – hanem mert Jézus vitte fel őket. Ő döntött úgy, hogy szükségük van rá!
Az emberi életútnak is vannak hegyei, irgalmatlan nagy sziklatömbjei. Életünk hegyei fölénk tornyosulnak, sötét árnyékuk beborít, sokszor érezzük úgy, hogy elhordhatatlanok, megmászhatatlanok. Egyéni életünkben ilyenek a veszteségeink, gyászaink, csalódásaink, megromlott-elszakadt vagy épen teherként hordott, betegítő kapcsolataink. Ilyenek a próbák, a tornyosuló feladatok, célok – amikben, úgy tűnik, hiába erőlködünk már régóta. Ilyenek a saját belső harcaink, bűneink, kétségeink, belső magányunk – az önmagunkkal való töredezett kapcsolat. És vannak közösségileg is „örökölt hegyeink”, amik a családunk életére vetnek árnyat, feszültségek-problémák kis közösségeinkben, vagy akár a nemzeti közösségünk történelmi útjára rázuhant hatalmas sziklák, amiket évszázadok óta próbálunk elhordani, megmászni, valahogy túljutni rajta.
Utunk VALÓSÁGAI ezek a hegyek!
Péternek, Jánosnak és Jakabnak is ott volt a földi útja. És Jézus ebből viszi fel őket a hegyre – és így szeretne minket is. Felvisz a minden iszonyat hegyünknél, hatalmas sziklánknál nagyobb magasságba: az Atyával és az Ő IGAZI önmagával való közösségbe, hogy azt mondja nekünk: Ez itt „fent” az IGAZI VALÓSÁG!
Hogy megtapasztalják, lássák, átéljék – és az idei böjtben is erre hív, felemelni akar – hogy Ő, nem csak egy különleges tanító, egy kedves segítő. Hogy aki velünk van, az a Végtelen és Mindenható, Lét-Teremtő és Újjáteremtő, múltat-jelent-jövőt kézben tartó, benne minket hordozó, hegyeinken átemelő Úristen maga! EZ a VALÓSÁG!
Ahonnan rá lehet látni ama izzadva mászott hegyeinkre, súlyos szikláinkra – felülről. Hogy helyre kerüljenek, értelmet nyerjenek, de legalábbis lássuk, a valóságban mekkorák. Ahonnan rá lehet látni jelenre és jövőre is, és lehessen látni, hogy bármi is van még hegyként előttünk, egy sem olyan iszonyat, mint amire Jézus látott rá a megdicsőülése hegyéről: a Golgotára, a földi-emberi lét legiszonyatosabb hegyére, az Istentől való elhagyatottság borzalmára, amit Ő járt meg helyettünk és értünk.
Azon a hegyen Péter, János és Jakab egy Istennel való kivételes közelséget éltek meg, mert RÁLÁTTAK végre az igazi Jézus Krisztusra, arra, hogy ki ez VALÓJÁBAN, aki tényleg velünk vándorol, velünk bandukol, kísér, segít, vezet, emel a hegyeinken át. A Mindenható Isten!
A történet végén le kell menniük, le erről a hegyről, vissza az életút sziklái közé – éppenséggel mindjárt egy konfliktushelyzetbe, egy elvárásokkal teli sokasághoz. Nekünk is vissza kell menni, végig kell járni a földi utat, ami még adatik. De tudnunk kell, KI van velünk! És ehhez Ő néha fel akar emelni – ahogy ebben a böjtben is. Mert nekünk van szükségünk rá, hogy aztán tovább tudjunk menni. De csak akkor tud segíteni, VALÓSÁGot látóvá tenni, ha felmegyünk Vele a hegyre, az Ő mély és igazi közelségének magasságába. Imádságban, csendességben, igeolvasásban, igehallgatásban, böjtben, döbbent és áhítatos rácsodálkozásban és felszabadult örömben.