Idén vasárnapra esett az aradi vértanúk emléknapja, mondhatjuk nyugodtan, hogy a „nemzeti gyásznapunk”, a negyvennyolcas szabadságharcunk szomorú vége. Megemlékezések voltak országszerte és ez nagyon is jól van így.
Néha-néhol kicsit sablonosan, máskor-máshol érdesebb műsorral sikerül, de fontos emlékezni. Bár, ahogy leköszönő történelemtanár végzettségű polgármesterünk szokta volt mondani, ezek a megemlékezések akkor adhatnak igazán valamit, ha nekünk emlékezőknek személyessé, élővé tud válni őseink üzenete.
Nem tudom, hogy ebben a hipermodern, globális-virtuális és közben ugyanúgy megannyi válságtól szenvedő világunkban a mai fiatalokhoz például hogyan tud közel jönni a vértanúk példája hűségről, hazaszeretetről, istenhitről, áldozatkészségről, kitartásról, küzdeni tudásról.
Az biztos, hogy feladni nem szabad a történelmi emlékezés emberi privilégiumát, a múltat ilyen értelemben nem szabad és nem is lehet eltörölni. Ugyan nem lehet konzerválni, nincs értelme visszasírni, talán nem is nagyon van mit, de ezek a gyökereink, melyeknek tanulságai vannak és identitást adó ereje is van.
Szerintem nem véletlen, hogy hazánkban a hagyományőrző csoportok, legyenek azok a lovas huszárok ügyességét, vagy a honfoglalás kori viseletet és harcmodort, eszközöket bemutató közösségek, sokszor kifejezetten fiatal emberekből állnak. Olyanokból, akik megérzik az előásható, feleleveníthető kincs értékét és megtalálják a saját életükre nézve a mai üzenetét.
Míg a nyelvünkben nagyon sok jövevényszó van, főleg angol eredetű, ugyanakkor érdekes lehet tudni arról, hogy bizony az angolban is vannak magyar jövevényszavak. Ilyenek például a goulash, a czardas, a paprika, vagy a sabre (szablya), vagy a coach, amely a kocsi szavunkból ered, pontosabban a Kocs községben kifejlesztett lovas-szekér elnevezéséből.
Nos, egy ilyen szó az angolban a „hussar” is, amely a huszár szóból, a magyar könnyűlovasság Európa szerte elterjedt elnevezéséből származik.
Az idén tizenhetedik éve megrendezett Nemzeti Vágta – gondoljon róla akárki akármit is – pedig egy olyan évenkénti lovasverseny és fesztivál, amelynek fő célja igenis a nemzeti hagyományok ápolása és mindemellett a kapcsolatteremtés, hídépítés az egyes települések és lakosaik, valamint a határon túli magyarok, a magyar vidék és Budapest között.
Másfél évtizedig a fővárosban, a Hősök terén került megrendezésre ez az esemény, tavalytól pedig Szilvásvárad, a nemzeti kinccsé nyilvánított lipicai ménes otthona ad helyet a rendezvénynek. És a sokféle versenyszám, mint a Fogatvágta, a Kocsitoló verseny, a Nemzetközi Futam (melyet idén a brit Egyesült Királyságot képviselő versenyző nyert) és a főszám, a Nemzeti Vágta mellett már megrendezik a Huszárgyerek Vágtát és a Kishuszár Vágtát is, olyan sok a jelentkező fiatal.
Az esemény mindig valamely történelmi alak, kiemelkedő személyiség/ek előtt tiszteleg. Szentelték már Mátyás király, Széchenyi István, Bercsényi Miklós emlékének is, idén pedig a Nemzeti Vágtán fellépő hagyományőrzők a Magyar Honvédség huszárjai és az aradi vértanúk előtt tisztelegtek.
Hogy a most hétvégén megrendezett Vágta nyertese, Decs képviseletében Tóbiás Zsuzsa, egy kivételes-történelmi mezőnyben vívta ki a győzelmet – hiszen még sosem fordult elő, hogy a döntőbe csak női (!!!) résztvevők jutottak be – semmit sem von le az esemény és a győzelem jelentőségéből. Sőt! ☺
