– A számítógéped meg tudja mutatni, milyen lesz majd a Föld, amikor már nem lesznek emberek?
Egy kicsit gondolkodom, aztán eszembe jut Szentkirályszabadja elhagyott katonai laktanyája és Pripjaty az atomkatasztrófa után. Rákeresek. Kerek szemekkel nézi az üres, fákkal körbevett tömbházakat.
– Ilyen lehetett a dínók korában is!
– Amikor majd nem lesznek emberek, a természet szép lassan begyógyítja azokat a sebeket, amiket az ember a Földön ejtett. De most még nem ott tartunk. Most még nagyon sokat bántjuk, pedig nem ezért kaptuk.
Messzire jutottunk Ábrahám vándorútján, ami épp az aktuális tananyag. De, ha már arról beszélünk, hogy több ezer évvel ezelőtt elindult egy család, hogy otthont találjon Isten kegyelméből, jogosnak tűnő aggodalom, hogy vajon több ezer évvel utánunk is lesz-e még otthonnak nevezhető Föld valaki számára? Akkor is lesz még kegyelmes Isten?
Mindezt úgy beszéltük meg, hogy a tanterem egészen új formát öltött a legutóbbi hittan óta. Az ajtó narancssárga-fekete betűkkel fogadja a belépőt: „Happy Halloween!” Az asztalon piros, véreres szemek pislognak ránk egy tálkából, melyeken fekete pókok másznak. A mennyezeten úgyszintén fekete lepedő lebeg, amire egy groteszk sárkánycsontvázat nyomtattak. A gyerekeknek várva várt bulit ígér, engem viszont valahogy feszengővé tesz. Főleg a társadalmi rendszerben fellépő anomáliák és egyenlőtlenségek miatt.
Rácsodálkozom, hogy amikor a homoerotikusnak bélyegzett könyvek lefóliázásának korát éljük, mindezt persze csakis a gyermekeink védelmében, akad olyan piaci rés mégis, ami nyitva van, sőt egészen a tantermekbe vihető, és fel sem merül, hogy milyen hatással van a gyermekek fejlődésére.
A gyermek szinte mindenre jó ürügy, pont, mint a sárkányfű. „Legyen még egy gyerekünk, hátha ő lesz a megoldás a nem működő házasságra!” vagy „Ne váljunk el! Ígérem, többet nem bántalak! Gondolj szegény gyerekekre! Ne kelljen csonka családban felnőniük! esetleg ”Elhagyhatsz, de mondj le a gyerekek javára a tulajdonjogodról! Én itt maradok velük a házban. Valakinek vigyázni kell rájuk, ha te kilépsz.” Rengeteg hasonló mondattal lehetne bővíteni a gyerekekkel való „visszaélés” sorát több szinten is érintve őket.
Talán nem is érzékelik, mert már mi magunk, társadalmi szinten sem érzékeljük és szűrjük át azokat a tartalmakat, amiket nekik az életkori sajátosságaiknak megfelelően látniuk és hallaniuk kellene. Ők a szünetben már „kokomákót” játszanak szoborfogócska helyett, mert így tanulták meg, amikor a szüleikkel megnézték a Squid game sorozatot. Ha valaki megmozdul, játékból megölik. Büszkén mesélik, hogy apával olyan filmet néztek, amiben a bácsinak levágták a fejét és megették. (Még nincsenek 7 évesek!) Amikor kérdezem, miért jó ez, a válasz: „Mert izgi. Apa meg anya megengedte. Együtt néztük.” De amikor a nagyszülő meghal, ugyanaz az anya és apa nem engedi el a gyermeket a temetésre, hogy ő is gyászolhasson, méltó búcsút vegyen, nehogy összetörjék a pici lelkét
„Hepi halovány” élet ez így, amiben a halál a szórakoztatóipar termékeként jelenik meg, egyébként az elfekvők és hospice házak ágya alá szorul. Ez alá az ágy alá viszont vajmi kevesen mernek benézni, nemhogy szemközt nézni az elmúlással.
Folyt.köv.
